Örömmel tudatom mindenkivel, aki olvassa/olvasta a blogot, hogy annyi idő után úgy döntöttem, hogy befejezem a történet írását. Körülbelül egy hete dolgozok rajta, ez idő alatt pedig átszerkesztettem az első nyolc fejezetet és elkezdtem továbbírni a fejezeteket. Átszerkesztés alatt azt kell érteni, hogy kijavítottam a helyesírási hibákat, értelmezhetőbbé írtam néhány mondatot, és vannak olyan fejezetek, amikben teljesen új jelenetek kerültek, vagy át lettek írva. De ez semmi nagy változást nem idéz elő a történetben, pusztán elővezet néhány dolot. :)

Nem vagyok biztos abban, hogy bárki is olvassa a blogot, hiszen utoljára egy évvel ezelőtt volt frissítés... De azért remélem, hogy akik szerették a történetet, azokhoz eljut ez a bejegyzés.

Miután befejezem a történet írását, átadom két embernek, hogy olvassák el és mondják el róla a véleményüket. Utána kijavítom majd a hibákat és az esetleges logikai eltéréseket, utána pedig elküldöm több kiadóba is. Jelen pillanatban már rendelkezik egy borítóval a történet, amit nagyon imádok, és a kiterített borító dolgozás alatt van, és tulajdonképpen ebben kérném minden olvasó segítségét.

Mivel a blogon fent van az első nyolc fejezet, bátran merem bejelenteni, hogy a ti véleményeteket szeretném a hátoldalra rakni. Aki nem szeretné, annak nem kell, álnevet lehet használni, és őszintén elmondhatjátok a véleményeteket. :)

Az oldalsó chatben várom az "irományokat".

Nagyon imádlak titeket, és már iszonyúan hiányoztatok! <3

Részlet a Kilencedik fejezetből

– Tudod, a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy hittem, hogy fognak. – Belekortyolok a forró csokimba, hátha ezzel időt nyerek. Belenézek a szemébe, és a hangom kicsit remeg, miközben azt mondom: – Szeretnék rájönni, hogy mire van szükségem. Azt tudom, hogy mit akarok, de nem vagyok benne biztos, hogy a két dolog egyezik. És őszintén nem tudom, hogy mit kellene tennem. És… Abban reménykedtem, hogy te talán tudsz segíteni. Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam mindent. Mit kellene tennem? – kérdezem egyre hevesebben.

Chapter Eight

A szóhoz sem jutok kifejezés új értelmet nyer.
Norbi túltett magán. A "kapcsolatunk" során összesen egyszer mondta, hogy szeret. Úgy tényleg, semmi "azt hiszem", "úgy gondolom", "még nem biztos, de úgy érzem...", semmi, egyszerűen csak "szeretlek".
És én hülye is azt mondtam "szeretlek"! Hogy lehettem ennyire vak?
Nincs joga ahhoz, hogy ilyesmit mondjon. Már réges rég elvesztette ez a jogát. Sőt! Lehet, hogy soha nem is volt neki.
- Tudom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy ilyet mondjak - folytatja Norbi. Még mindig háttal állok neki, a kezem a kilincset markolja. Erősen.
- Nem Norbi - szólalok meg. A hangom maró, és mintha ordítanék, pedig halk vagyok. - Tényleg nincs. Talán soha nem is volt. Szóval, kapard fel a megmaradt önbecsülésedet a fűről, és menj el. - Mély levegőt veszek, behunyom a szememet, és erőt gyűjtök ahhoz, hogy kimondjam azt, amit ki kell mondanom. - Nem akarlak látni.
Néma csend támad. Szinte hallom Norbi hitetlenkedését.
- Linda, kérlek! Beszéljük ezt meg! - A hangja megalázkodott és könyörgő. Itt lenne az ideje annak, hogy megbocsássak?
- Nem! - fordulok hátra, és ezúttal tényleg üvöltök. - Nem felejtettem el, hogy mit tettél velem Norbi. Hogy minek tettél ki. Hogy mit ígértél. És hogyan szegted meg azt. Semmit sem felejtettem el. Megbántottál. Nagyon. És már amúgy is elérted amit el akartál, nem? Annyira megismertél, amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat. - Könnyek csorognak az arcomon. Az utolsó mondat emléke belém mar. Próbálom visszafogni magamat, hogy ne kezdjek el fuldokolni, és még ezt a beszélgetést le tudjam zárni. - Szóval jó lenne, ha te sem feledkeznél meg róla. Kössünk egy alkut, jó? Én nem zaklatlak téged, te pedig nem zaklatsz engem. Oké?
Egy pillanatig még a szemébe nézek, aztán lassan visszafordulok az ajtó felé. Elfordítom a kilincset, és belépek a házba. Halkan becsukom magam mögött, miközben letörlöm a könnyeimet.
Eközben senki sem akadályoz meg abban, hogy azt tegyem, ami mindenkinek helyes.

éva: hujjuj, mi történt?
linda: miért?
éva: norbi már legalább fél órája rugdossa a focilabdát a garázsajtóhoz
éva: pedig utálja a focit
éva: és anyáék tuti kinyírják, ha látják milyen horpadás keletkezik lassan a labda helyén
éva: szóval, mesélj
linda: ezúttal én sem tudok semmit
éva: ezt hogy érted? azt hittem norbi veled volt
linda: de semmi olyasmi nem történt, ami miatt dühös lehetne
éva: figyelj...
éva: ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
éva: linda...
éva: LINDA
éva: LINDAA!!!!
linda: igen?
éva: mi történt?

Hátradőlök a székben. Tudom, hogy Éva meghallgat. Tudom, hogy megpróbál tanácsokat adni. De mégis hogy magyarázhatnám el neki, hogy miért szakítottam meg a kapcsolatot (valószínűleg örökre) az unokabátyjával, anélkül, hogy bármit is elárulnék az előző nyárból, amit nem tud?
Sehogy.
De nem akarom megsérteni. Nem akarom, hogy azt higgye nem bízom benne. Egyszerűen csak azt akarom, hogy senki se tudja.
És ebbe a senkibe én és Norbi is beletartozunk.
Pedig most legszívesebben kirohannék a házból, elvetődnék balra, hogy elszaladjak hozzájuk, és elmondjak neki mindent.

éva: bármit elmondhatsz
éva: linda, kérlek!
éva: szeretnék segíteni!
éva: de úgy nem megy, ha semmit sem tudok
linda: hidd el, szeretném elmondani, de nem lehet
linda: szeretném elfelejteni a dolgokat
linda: és ehhez az kell, hogy senki se tudja meg
éva: és az, hogy norbi is felejtse el?
éva: mi a lószar történt veletek tavaly?
linda: valami olyan, ami felejtést érdemel
linda: nem ejthetnénk a témát?
éva: de
linda: beszéljünk valami vidámabbról
éva: például?
linda: nemrég hallottam egy nagyooooooon jó számot a rádióban
linda: hívj fel, megmutatom

annus♥: szia! fent vagy?

linda: igen, éppen évával beszélek
annus♥: csoportos beszélgetés?
annus♥: eléggé rossz kedvem van :/
annus♥: és mesélnem kell valami hihetetlen dolgot
linda: nem megy :c
annus♥: miért nem? :((
linda: mert nemsokára mennem kell
linda: tudod, anya most jött haza
linda: illedelmes anya-lánya beszélgetés :D
annus♥: ohh 
annus♥: akkor érezd jól magad!
linda: meglesz c;

- És milyen volt az út? - kérdezem anyától.
- Eseménytelen és unalmas - húzza el a száját. - De a könyv tetszett, amit olvastam.
- Mi az?
- Für Elise - és felmutatja a vastag kötetet.
- Hű, és már végeztél is vele?
- Hosszú volt az út - nevet fel. - Egyébként, még arra is volt időm, hogy azon izguljak, nem vagy-e magányos. Apád dolgozik, te pedig egész nap itthon vagy...
- Tudod anya, nyár van. Ilyenkor ez a tinédzserek dolga. És különben sem vagyok mindig itthon. Például ma is kimentem eléd a reptérre - mutatok rá a lényegre, mire nevetni kezd.
- Csak gondoltam, hogy nehéz lehet. Én nem voltam itt, apád pedig...
- Szegény... - pillantok anyáék hálószobája felé, ahol apa már az igazak álmát aludja. Munka után mindig annyira lefárad, hogy hasznavehetetlen lesz, és inkább alszik egy jót. - De most már itt vagy - fordulok vissza felé. - És ez a lényeg.
- Pontosan. - Ásít egyet. - De ha nem bánod, most megyek aludni. Iszonyúan fáradt vagyok.
- Rendben, de holnap hosszú beszámolót kérek arról, hogy hány hivatásos divattervező dicsérte meg a ruháidat.
- Hahaha! - szól hátra a válla felett, miközben bemegy a szobájukba. - Egy se!
- Na azért! - nevetek. - Már kezdtem félni, hogy újra elmész.
Fej rázva óvatosan becsukja maga mögött az ajtót, én pedig itt maradok egyedül a sötét nappali kanapéján ülve, és egyszerűen csak elfog az az érzés, hogy nem itt kellene lennem. Hogy máshol van a helyem. De ha nem itt, akkor mégis hol?
Összerázom egy kicsit az agyamat, hátha a helyére került, aztán lassan feltápászkodok, és elindulok a szobám felé.
És akkor: - Linda!
Megtorpanok.
Sokszor szoktam azt képzelni, hogy valaki hozzám szól. Hogy a nevemen szólít. De ez a hang...
- Linda!
Ez a hang azt mondja, hogy menjek az ablakhoz, akkor is, ha az agyam azt, hogy ne. Akkor is, ha ezzel megszegek egy nemrég kötött alkut.
Az agyam nyer. Ő uralkodik, ő az okos, az egész lényem tudja, hogy az agyamra kell hallgatnom. Egészen addig, amíg újra meg nem hallom - Linda! -, és ez az a hang, ami az ablakhoz húz, és azt mondja, hogy nyissam ki, hogy szeressek, hogy bocsássak meg.
Mindenki követ el hibákat, nem? És mindenkinek kijár egy második esély.
Úgyhogy engedem magamnak, hogy az ablakhoz menjek, és amikor a félhomályban a tekintetem találkozik egy barna szempárral, egyszerűen csak a bejárati ajtónk felé pislantok, ő pedig már el is tűnik.
Mély levegő. Mély levegő. Szedd össze magad!
Párszor gyengéden felpofozom magamat, aztán az ajtókilincsre teszem a kezemet, és óvatosan lenyomom. De nem történik semmi.
Ó, basszus! Még szép, hogy húsz lakattal le van zárva! Hogy a francba fogom gyorsan kinyitni?
A lábammal csattantok egyet, aztán legyőzötten az ajtónak támasztom a homlokomat.
Istenem! Úgy szeretném, ha Norbi most itt lenne, és átölelne, és azt mondaná, hogy legyek türelmes, és megcsókolná a vállamat, és biztatna, és segítene, és drukkolna nekem, miközben én szerencsétlenkedek.
Milyen rég volt!
És mennyire hiányzik!
- Nem tudlak beengedni - szólok ki halkan.
Krákog, és csak azután szólal meg: - Miért nem?
- Talán ez a Sors. Egy Jel. - Apró köröket rajzolgatok az ajtó csiszolt felszínére. - Legalább húsz lakat és zár van ezen a vackon. Még ha ki is tudnám őket nyitni, nem lenne valami biztonságos. És annyi időnk sincs.
- Én tudok várni. De beengedhetsz az ablakodon is - javasolja.
- Menj el! - Ezúttal az agyam szólal meg. És igaza van. - Egyáltalán miért vagy itt?
- Beszélnünk kell, Linda! - válaszolja, aztán lökést érzek, az ajtó túloldaláról.
- Hé! - szólok rá. - Azért nem kéne betörni az ajtót!
- Muszáj beszélnünk!
- Semmi sem muszáj.
- Linda! - A hangja ideges, és parancsoló. - Beszélnünk kell!
- Én biztos nem beszélek veled! - jelentem ki, és háttal az ajtónak dőlök.
- Akkor majd én beszélek veled, te meg csendben hallgatsz, oké? - kérdezi idegesen, és a kelleténél egy kicsit erősebben belerúg a bejárati ajtónkba.
A kompromisszum mindig annyira működött a mi kapcsolatunkban.
Egy ideig hallgatok, közben pedig Norbi kintről pisszeg, és a nevemen szólít. - Elhallgatnál egy pillanatra? - kérdezem. - Gondolkodnom kell.
Néma csend lesz, bennem pedig lassan megszületik a válasz. Már csak erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy kimondjam.
Már szóra nyitom a számat, és félig már ki is mondom, hogy "menj el", amikor Norbi hirtelen átszól a túloldalról.
- Linda! - A hangja közeli, közvetlenül az ajtó mögül szól. Lehet, hogy nekitámasztotta a homlokát az ajtónak, mint én korábban? - Mielőtt még elküldenél, és közölnéd velem, hogy nem szeretsz, és soha többé nem akarsz látni, és ne zaklassalak, és ne írjak neked, és ne legyek a házban, amikor átmész Évához, és éljek egy kicsit halkabban, és kerüljelek el, és csak hagyjalak már békén örökre - ne is merd tagadni, hogy ezt csinálnád! -, el kell mondanom valamit. Vagyis, lehet, hogy nem kellene elmondanom, de én szeretném, ha tudnád. - Egy kis szünetet tart, amiből tudom, hogy mély levegőt vesz. Közben óvatosan lecsúszok az ajtónak dőlve, hogy leülhessek a padlóra. - Tudnod kell, hogy megbántam azt, amit veled tettem. És nem azt bánom, hogy rájöttél, hanem azt, hogy fájdalmat okoztam neked. Hogy szenvedtél miattam. Megbántam, hogy átvertelek. Megbántam, hogy megtettem. Megbántam, hogy csak úgy otthagytalak. Magadra. És valószínűleg ezt is meg fogom bánni, de muszáj elmondanom, hogy amióta csak megismertelek azt akartam, hogy a közelemben legyél. Azt akartam, hogy szeress, és én is szeretni akartalak - még most is akarom, a rohadt életbe! Meg akartalak csókolni. Állandóan. És bánom, hogy annyiszor nem tettem meg! Te valószínűleg nem, de... - halk nevetés -, de én még most is csak azt akarom, hogy megérinthesselek. Esküszöm, még az is jól esne, ha egy bottal megpiszkálhatnálak! - Ezúttal én nevetek fel. - Én csak... hülye voltam. Nagy hülye. És nem akarom, hogy tiltakozz, mert ez van. Hülye voltam. És talán még most is az vagyok, amiért itt kuncsorgok a megbocsátásodért, holott te látszólag nem kérsz belőlem... - Apró szünetet tart. Talán tudja, hogy szükségem van erre a pár pillanatra, hogy ne sírjam el magamat. Nem sírhatok. Szedd össze magad, Linda! - De muszáj volt elmondanom, hogy szeretlek. Szeretlek. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy mellettünk maradjon. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy higgyen magában. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy viszont halljuk. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, mert már megszoktuk. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy magunkkal elhitessük a dolgot. Én szeretlek. Úgy, mint amikor életemben először mondtam neked. Úgy, mint amikor életemben először éreztem ezt. Szeretlek, Linda. És tudnod kell, hogy soha nem szegtem meg az alkut.
És minden hiába: bömbölök. A kezemet a számra tapasztva próbálom tompítani a hangokat, de szerintem Norbi még így is hallja a zokogásomat. Nem kellene most hihetetlenül boldognak lennem?
Végre bevallotta, hogy szeret, és sajnál mindent, amit tett, nekem pedig csak annyit kellene mondanom, hogy "megbocsátok", és kész.
Akkor meg miért sírok?
- Őszintén sajnálom, ha te nem érezel így... - Megtört a hangja. - Akkor én azt hiszem... megyek.
Egy ideig még áll, és vár, vár rám, arra, hogy megállítsam, hogy elmondjam neki, hogy szeretem, aztán tétován elindul. És amíg a távolodó lépteit hallgatom, próbálom lecsillapítani az egyre erősödő zokogásomat. Igazán nem a padlón kellene sírnom.
Megállítom magamat, mielőtt még utána szólnék, és emlékeztetem magam arra, hogy mit éreztem, amikor összetörte a szívemet. Rémes volt. Borzasztó. Azt hittem, élve elásom magam, csak, hogy vége legyen.
Hogy lennék képes ezt újra átélni?
Úgyhogy a fejemet a felhúzott térdeim közé hajtva némán sírok egy olyan fiúért, akit szeretek, és aki viszont szeret, de akiben nem tudok megbízni.

éva: nem hiszed el mit mesélt anna!
éva: itt vagy?
éva: HAHÓÓÓ
éva: ohh, az emlegetett szamár most jött haza
éva: LINDA
éva: FONTOS
éva: írj vissza!
éva: SOS!
éva: LINDAAA!
éva: ...
éva: mennem kell
éva: írj, ha visszatértél kitudjahonnan
éva: aztán mesélek
éva: megyek, helyrerázom norbit
éva: de amint fent vagy írj!
éva: BESZÉLNÜNK KELL!!!!!!!!!!!!!!!!


First bargain

- Azt hiszed? - vigyorogtam rá.
- Képes vagy megragadni a lényeget - nevetett fel.
- Tudom. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy szeretsz - röhögtem.
- Valaki milyen gyorsan visszaél ezzel a szóval - jegyezte meg mosolyogva.
- Kellett neked mondanod - vontam vállat.
- Volt előtte egy "azt hiszem" is. És ha ennyire visszaélsz vele, akkor vissza is vonom - vigyorgott rám ravaszul.
Szúrós szemmel néztem az övébe, és próbáltam kitalálni, hogy most mégis mit kéne tennem. Annyira összezavart ezzel az egész "szeretlek" dologgal. Persze, oké, én is éreztem iránta valamit, többet, mint eddig bármelyik fiú iránt, na de hogy szeretem? Ez egy kicsit elhamarkodott dolog volt. Egy "szeretlek"-hez nem kell előbb kézfogás, csók, ölelkezés, és egyéb komolyabb dolgok?
Ő pedig pár óra után hozzám dobott egy "szeretlek"-et. Lehet, hogy ő is "szeretlek"-ribanc, mint Ted Mosby...
Ebben az esetben viszont lehet, hogy ő is úgy dobálózik a "szeretlek"-el, mint csecsemő a kéretlen étellel.
- Rendben - bólintottam. - Vedd vissza, megkaphatod.
Norbi megnémult.
- De kössünk egy alkut, jó? - vigyorogtam. - Semmi szadista dolog, csak szeretnék biztos lenni az érzelmi állapotomban, oké? - Óvatosan bólintott. - Egyszerű, semmi komoly, megszegni is az, habár... kockázatos.
- Ujuj - kezdte el nevetve rázni a fejét. - Lehet, hogy nem leszek benne.
- Csak azután ítélkezz, hogy végighallgattál. Felőlem semmisítheted a dolgot, de ne mondj semmit elhamarkodottan.
- Rendben. Halljuk.
- Szóval. - Krákognom kellett. Miért lettem ettől ilyen ideges? Zavaromban elnevettem magamat. - Mostantól csak akkor mondod, mondom, mondjuk, hogy "szeretlek", ha tényleg komolyan is gondoljuk. Ha nem csak egy numeráért, vagy szánalomért mondjuk. Ha nem csak azért, hogy szeressenek, a tudatban, hogy mi is szeretjük. Jó? Megállapodunk?
Norbi egy örökké tartó pillanatig gondolkodott.
Óvatosan felült, én pedig követtem a példáját.
Utána kinyújtotta a kezét, én pedig viszonoztam a gesztust, és megráztam.
Még nem engedtük el egymást, úgyhogy megkérdeztem: - Ígéred?
- Ígérem - bólintott. - És te? Ígéred?
- Ígérem.
- Akkor jó.
- Akkor jó.
Még fogtuk egymás kezét, és az én fejemben csak úgy pörögtek a gondolatok. Mi lenne, ha a kézfogásunkat kihasználva magához húzna, és megcsókolna? Vajon visszacsókolnék?
Na jó, ne hülyéskedjünk. Még szép, hogy vissza!
De nem történt semmi hasonló. Csak nézett rám, azokkal a nagy barna szemeivel, amik feketének látszottak a sötétségben. A szája komisz mosolyra húzódott. A karján kirajzolódtak az izmai, amik erősen voltak, mégis lágyak. Az arcát lágy borosta borította.
Ó, a fenébe!
Nem lenne szabad beleesnem.
De akkora a kísértés, mint anno Alice-nek Csodaországba. Mondjuk ő eléggé sietősen távozott onnan, szóval lehet, hogy tényleg jobban járnék, ha nem szeretnék bele.
Bárcsak ilyen könnyű lenne ezt eldönteni!
- Soha többé nem fogsz elengedni? - kérdezte Norbi. A hangja játékos volt, én meg zavaromban rögtön elrántottam a kezemet.
- De. Sajnálom. - Norbi nevetni kezdett. - Nem azért mondom. Csak nem úgy tűnt, mintha egyhamar eleresztenél - dőlt hátra a fűben.
- Hát igen... az meglehet...
Kínos csöng állt be. Nem is kínos... inkább olyan mély.
Olyasmi, amit semmi kincsért sem robbantanék szét bármiféle hanggal.
Úgyhogy csendben néztem az elterülő Norbit, aki hol a csillagokat bámulta, hol lehunyta a szemét. Minden porcikáját megszemléltem. A barna, borzas haját, a tarkójára tett kezeit, hogy kényelmesebbé tegye a földet, a kidagadó ereit, és a feszülő izmait. A szeme csillogását, az álla vonalát, a somolygó száját. A szabad nyakát, a válla ívét, az erős mellkasát, és azt is, ahogyan a pólója derék tájon egy kicsit fentebb csúszott a kelleténél. Nem tehettem róla. Nem tudtam nem nézni.
Úgyhogy abban a nyugalomban, hogy Norbinak le van hunyva a szeme, legeltettem a szememet a kidolgozott hasán. Akkora figyelemmel néztem meg minden kis vonást, mintha több száz oldalas esszét kellett volna írnom róla. Még csak nem is biztos, hogy nem tudtam volna megírni.
- Elárulod magad. - Összerezzentem Norbi hangjára. Rá kaptam a tekintetemet, és igen: éppen engem nézett, ahogyan őt csodálom.
Nevetni kezdtem. - Nem tehetek róla! Te teszed itt ki mindened.
- Talán takargatnom kéne? - vonta fel az egyik szemöldökét, és jól szórakozott a zavaromon, amiért még mindig nem igazította meg a pólóját.
- Nem. Nem azt mondom. Csak azt... hogy lehetnél... diszkrétebb.
- Te is. Nem megy neked a diszkrét megfigyelés - vigyorgott rám.
- Nem hinném, hogy lehet diszkréten megbámulni valakit - ráncoltam össze a homlokom, de közben azért mosolyogtam.
- Nem is kell. Ha már megbámulsz valakit, had tudja meg. Legalább lesz egy kis önbizalma.
- Óóhh, nem hinném, hogy a te egodnak olyan nagy szüksége volt az én megerősítésemre - vontam fel az egyik szemöldökömet, és kinyújtottam a lábamat, hogy kényelmesebb legyen a földön való ücsörgés.
- El sem tudod hinni mekkora szükségem volt már erre - villantotta fel a féloldalas mosolyát.
Legszívesebben arcon vágtam volna egy serpenyővel. Ugye az ilyesmi legális?
- Hahh, nem hinném - nevettem el magamat. Na jó, nevezzük inkább horkantásnak. - Anna szerintem elégszer közli veled, hogy mennyire nézel ki jól.
- De én azt akartam, hogy te közöld velem.
BUMM!
Igen, a szívem hatalmasat dobbant. Tudtam, tudtam, hogy szédítés, de olyan jól esett a tudat, hogy az én véleményemre várt.
- Arra várhatsz - vontam fel kihívóan a szemöldökömet. - Határozott elveim vannak afelől, hogy a fiúnak előbb kell az ilyesmit megtennie.
- Szerintem én már eléggé egyértelművé tettem, hogy milyennek látlak.
- Szerintem meg nem - vigyorogtam rá. - Lehet, hogy gyakorolnod kellene a kommunikációdat.
Norbi hirtelen lendülettel felült, és az arca már ott is volt, közvetlenül az enyém előtt. Pár centire. Azt hittem megpukkadok! - Szerintem gyönyörű vagy. Úgy ahogy vagy. És szeretnélek annyira megismerni, amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat.
Na jó, ebbe azért eléggé belepirultam.
"Annyira amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat"?
A szívem iszonyúan hevesen vert, és azt hittem, hogy ott helyben megpukkadok. Ez vajon mit jelenthet? Annyira amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat.
Annyira amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat.
Lehet, hogy be fogok dilizni, mert ez a mondat csak úgy kering az elmémben, és mindenhonnan visszapattan, és pattan, és pattan, ezért sosem megy ki belőle.
- Még most is, pedig majd szétdurransz - nevetett fel.
Felemelte az egyik kezét az arcomhoz, és gyengéden végigsimított az államon.
- Tényleg szeretnélek megismerni. Még akkor is, ha te veszettül harcolsz majd ellene - vigyorodott el pimaszul. Pontosan tudta, hogy nem fogok harcolni az ötlete ellene.
Pontosan tudta, hogy mennyire beleestem.
- Hazakísérlek - mondta játékosan, aztán segített felállni, ami egyébként eléggé nehéz feladat lehetett, mert teljesen kómában voltam, azt se tudtam melyik a jobb, és melyik a bal, merre van az előre, és merre a hátra.
Ő pedig előzékenyen megtanította, hogy az elől lévő kertünkből felállva határozottan előre kell menni, ha be akarok jutni a házba, és nem hátra.
Az ajtóban aztán még egyszer végigsimított az arcomon, aztán hátrált két lépést, és megvárta, amíg bezárom az ajtót. Az ablakból néztem ahogyan megfordult, és lassan elindult jobbra.
Akkor kísért haza először.

Chapter Seven

- Szia.
Ezúttal nem köszönök vissza, mint egy éve.
A hangja rekedt, és az első szánalmas gondolatom az, hogy azért, mert sírt. Természetesen miattam, amiért két órával ezelőtt magára hagytam. Mit csinált az alatt a két óra alatt? Miért nem ment el? Miért van még itt?
Nem szólalok meg. Mit mondhatnék?
Menj el. Nem akarlak látni. Azt mondtam, hogy sajnálom.
De hiszen mind a ketten azt mondtuk, hogy sajnálom. De ez nem elég - mind a ketten úgy is gondoltuk. Én legalábbis tényleg sajnálom. Sajnálok mindent, de legfőképpen azt sajnálom, hogy képtelen vagyok megbocsátani neki. De hát miért is kellene mindent egyik pillanatról a másikra elfelejtenem?
- Tudom, hogy nem haltál meg - szólal meg. - Sosincs akkora szerencsém.
Először nem reagálok, de aztán önkéntelenül is elmosolyodom, és a könyökömmel oldalba vágom. Hiába próbálkozom, a mosoly ottmarad az arcomon. És ez a mosoly életem legjobb mosolya.
- Ha bármelyikünknek is szerencséje lenne, vagy lett volna valaha - kezdem, de még mindig nem nézek rá -, akkor sosem ismertük volna meg egymást.
Egy pillanatig hallgat, aztán megszólal: - Akkor inkább maradnék örökre szerencsétlen.
Nem tulajdonítok ennek a mondatnak túl sok jelentést. Nem tulajdonítok ennek a mondatnak túl sok jelentést.
- Nincs akkora szerencsénk, hogy szerencsétlenek legyünk.
Ismét csend jön. Aztán én szólalok meg: - Mi? Már azt se értem, hogy mit mondtam.
Norbi hangosan nevetni kezd. - Én sem. - A teste rázkódik a nevetéstől, fél testével felém fordul, és úgy nevet.
A szemem sarkából őt figyelem, de nem merek teljesen ránézni. Mosolygok, normális esetben nevetnék is, de most visszafojtom minden érzésemet. Ha bármit látna rajtam, még azt hinné, hogy megbocsátottam mindent. Pedig nem.
Hirtelen rám néz, de nem szól egy szót sem. Csak néz. Én pedig (látszólagos) teljes érdektelenséggel bámulom az eget, ahol a nap már kezd lemenni. Hihetetlen, hogy ez a nap még mindig nem akar véget érni!
- Hiányzol.
Idegesen beszívom a levegőt, a tüdőm teljesen megtelik, és nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Kell-e egyáltalán mondanom valamit? Inkább hallgatok. Eddig bejött.
- Nem beszélhetnénk ezt meg? - kérdezi kissé idegesebb hangon.
- Nem - válaszolok.
- Ne legyél ennyire gyerekes, Linda.
- Ne tegyél úgy, minta annyira érett lennék, Norbi. Nem tudom, hogy kettőn közül ki az, aki mindent elrontott - fordulok felé, a hangom pedig még a vártnál is gúnyosabb.
- Jól van, Linda, elcsesztem, meddig akarod még az orrom alá dörgölni?
- ELCSESZTED? Szerinted te csak elcseszted? Tönkretettél mindent, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán mit keresel most itt. Mert hát: miért is vagy most itt, Norbi? Azért, hogy idegesíts? Azért, hogy az orrom alá dörgöld, hogy mindenről te döntöttél, én meg megszívtam? Azért, hogy mindenre újra meg újra emlékeztess? Miért is vagy még itt, Norbi? Miért nem mész haza?
- AZÉRT VAGYOK ITT, MERT... -, de itt félbehagyja a mondatot. Szeretném pofán vágni, jobbról, aztán balról, aztán feladni a postán, és soha többé viszont nem látni.
- Miért? - kérdezem, aztán várok egy kicsit, de Norbi néma marad. - Te magad sem tudod. És még ha tudnád is, soha nem mondanád meg, ugye? Sosem mondtál el semmit, ami számított.
- Mindent elmondtam, ami igazán számított - suttogja.
- Persze, csak a lényeget mindig kihagytad, ugye? Sosem untad meg, hogy ennyit hazudsz?
- Linda, én... - kezdi, de már megint nem fejezi be, nekem pedig lassan elegem lesz.
- Sosem fogod az ilyen mondatokat befejezni. Miért is vagyok még itt? Teljesen felesleges... - azzal felállok, gyorsan magamhoz kapok a lepedőt, majd elindulok a terasz felé.
Úgy éreztem, hogy minden mozdulatom a végtelenségig tart. Amíg felállok: egy óra. Amíg lenyúlok a takaróért: fél nap. Amíg magamhoz ölelem a plédet, és elsétálok Norbi mellett: egy hónap. Amíg a tornáchoz érek: egy év. Aztán már csak úgy pörögnek az évezredek.
Nem akadályoz meg benne, hagy elmenni egészen az ajtóig, aztán utánam kiált (mintha százezer év telt volna el azóta, hogy felálltam onnan): - Mert szeretlek!


First "I love you"

- Hogy vagy? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve. Úristen, azok a barna szemek! Komolyan azt hittem ott helyben elolvadok.
- Most már jól. - Nem gondolok bele, nem gondolok bele.
- Ahham, a takarítás kihagyása mindig örömmel tölti el az embert, nem? - vigyorogtam rá.
- Nem amiatt vagyok jól - suttogta. Úgy éreztem magamat, mintha valami hétpecsétes titokról beszélnénk, amit még a lemenő Napnak sem szabad hallania.
- Nem? - vontam fel a szemöldökömet. - Akkor biztos az ég az oka. Olyan gyönyörű. - Kapva kaptam az alkalmon, és elfordítottam az arcomat, hogy az égboltot nézhessem. Nem bírtam volna ki, ha továbbra is ilyen közelről néz a szemembe. És amit nem látok az nem fáj (most, hogy elfordultam, nem tudtam, hogy még mindig engem néz-e).
- Lehet.
Komolyan: hogy képes valaki ilyen válaszokat adni?
- Mi a kedvenc színed? - tettem fel gyorsan az elterelő kérdést. De nem csak azért, hogy elvonjam a figyelmét az előző témáról: tényleg érdekelt. Minden tudni akartam róla. Feltérképezetlen táj volt, mint anno Amerika. Ha úgy gondolja, leszek Kolumbusz.
- Van egy különleges árnyalat, ami se nem fekete, se nem kék, hanem valahol a kettő között helyezkedik el. Otthon olyan színű a szobám plafonja, és amikor még kisgyerek voltam világító csillagokat ragasztottam a plafonra. Persze mostanra leszedtem őket. A csajoknak nem igazán jönnek be a világító csillagok.
- Én szeretem a csillagokat - vontam meg a vállamat. Kicsit zavarba jöttem a kijelentésemtől, úgy hangzott, mintha fel akarnám szedni. - De, persze azért egy tizenéves srác plafonján nem valami... hétköznapi látvány.
- Az biztos - nevetett fel. - Az egyik excsajom kifejezetten azért dobott ki, mert szerinte a csillagok nem férfiasak. - Excsaj, excsaj, excsaj, excsaj.
- A nők már csak ilyenek - könyököltem oldalba (HOZZÁÉRTEM), aztán gyorsan vissza is húztam a kezemet. Nem akartam természetellenesnek tűnni, de a jelenlétében levegőt menni is alig mertem, nehogy túl hangos legyek. - Az egyik volt barátomat kifejezetten idegesítette, ha hangosan vettem a levegőt, és azt mondta, hogy úgy érzi, mintha az univerzum összes levegőjét csak magamnak akarnám.
- Gondolom kidobtad - vigyorgott, és felém fordult.
- Ki hát - bólintottam. - Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Tehetek én arról, hogy allergiás vagyok?
- Allergiás vagy? - lepődött meg Norbi.
- Igen - bólintottam egyértelműen, és úgy néztem rá, mint valami hibbantra.
- Akkor ezért ijedtél meg ennyire, amikor az előbb azt tettem, hogy allergiás vagyok? - kérdezte komolyan.
- Igen... Tudod, nekem is volt már egy-két neccesebb allergiás rohamom, és ez... na mindegy. A lényeg, hogy nem is vagy allergiás. - Aztán visszanéztem az égre, ahol már csak egy rövid csíkban látszottak a Nap fényei.
- Mire vagy allergiás? - kérdezte, és hallottam, hogy ő is visszafordul az ég felé.
- Rád - válaszoltam ösztönből, aztán röhögni kezdtem, ő pedig nevetve belém könyökölt (HOZZÁMÉRT), de a kezét nem húzta vissza. Még mindig hozzámér. Ettől ideges lettem, és a hideg is kirázott, a karom libabőrös lett. - De egyébként a pollenre.
- Gondolom szereted a nyarat - jegyezte meg nevetve.
- Immmmmádom - vigyorogtam, és ismét felé fordultam. - A kedvenc évszakom - újságoltam el neki irónikus hangnemben.
- Valójában én mindig is utáltam a nyarat. Nem történik semmi. Az én kedvenc évszakom az ősz. - Kicsit meglepett, hogy kérdezés nélkül árult el valamit, de nem zaklattam fel magamat.
- Én a telet szeretem... - Aztán elgondolkodtam. - Vagyis szerettem. Mostanában már nincs hó - biggyesztettem le az ajkamat. - Átpártolnék tavaszra vagy nyárra, de a pollenek... Chh - forgattam a szememet, és mosolyogtam, amikor meghallottam, hogy nevet.
- Miért nem lesz az új kedvenc évszakod a ősz? - vonta fel a  szemöldökét.
- Neee - ellenkeztem. - Az a te kedvenc évszakod. Nem akarom ellopni tőled - böktem meg a kezét (furcsa bizsergés marad bennem, valahányszor hozzáérek), ami még mindig kettőnk között volt, és ezúttal én is otthagytam a kezemet. Ha akarta volna, simán megfoghatja a kezemet. A szemem sarkából Norbira néztem, de semmi reakció. Hát persze. Gyorsan magamhoz rántottam a kezemet. Hiányérzetem támadt, ahogy már nem ért hozzám.
- Valld be: csak nem akarod, hogy ugyanaz legyen a kedvenc évszakunk - vigyorgott, és felém fordult.
Én is ránéztem. A Nap már teljesen lement, és az égbolton már látszottak az első csillagok. Norbi barna szeme a sötétben feketének tűnt, és a csillagok fénye táncolt benne. - Eltaláltad - helyeseltem. - Nem osztozkodom.
- Nem hinném, hogy nem osztozkodsz - jegyezte meg. - Több, mint hétmilliárd ember él a földön, és úgy gondolod, hogy nincs még egy, akinek a négy évszak közül ugyanaz lenne a kedvence, mint neked? - vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét.
- Pontosan - bólintottam nevetve.
- Húha, azt hittem okosabb vagy ennél - nevetett. - Mik ki nem derülnek - bökött meg ismét. Egy pillanatra elkomorult az arcom, de aztán halványan elmosolyodtam, és inkább újra a csillagokat kezdtem bámulni. Féltem attól, hogyha túl sokáig nézem, lehányom az izgalomtól.
- Tulajdonképpen miért is költöztél most Évához?
- Az egyetem miatt. - A szemem sarkából ránéztem, és láttam, hogy elmerengve figyeli a csillagokat. - Sajnos a koleszban minden hely betelt. Túl sokat szarakodtam azon, hogy hová menjek, mert egy iskolába megkaptam az ösztöndíjat, de az nem olyan erős, mint a másik, ahová felvettek. - Megvonta a vállát. - Lecsúsztam róla, így most kénytelen vagyok náluk lakni.
- És ehhez mit szóltak Éva szülei?
- Nem bánják. Rokonok vagyunk, emlékszel? - nézett rám, és elvigyorodott.
- Jólvanna - löktem meg a karját. Megint hozzáértem. - És a szüleid?
- Jó egyetemre megyek, szóval nem féltenek. Ráadásul amíg a pedáns Éva mellett kell élnem, nem félnek attól, hogy bonyolult nőügyekbe keveredek.
Nyeltem egyet, a torkomban gombócot éreztem. - Miért, történt már ilyesmi?
- Igen - válaszolta, és kissé komorabbá vált a hangulata. Újra az égboltot vizsgálta. - És mi van a te szüleiddel? Eddig még nem is találkoztam velük.
Igyekeztem nem tudomást venni a témaváltásról, és normálisan válaszolni. - Ahhh, addig örülj - nevettem.
- Miért? Annyira rémesek? - kérdezte.
- Annyira kíváncsiak. Anya kereskedő, és sokat utazik, apa pedig utálja, ha csak ketten vagyunk itthon, szóval inkább dolgozik. Kis tesóm pedig nincsen, mivel, apa állítása szerint anya engem se nagyon akart.
- És... ezt csak úgy megmondta? - vonta fel a szemöldökét.
- Persze, nem titok, hogy anya a munkáját egy kicsit mindig jobban szereti, mint engem. Hívja a kalandvágy, imád utazni, és csak néha jár haza... De egyébként ez nem látszik meg a kapcsolatunkon. jól kijövünk.
- Persze - mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem hiszi el -, én is jóban lennék az anyámmal, miután megtudnám, hogy nem is akart, és a munkáját jobban szereti, mint engem. Tök természetes.
- Az - nevettem. - Én meg jobban szeretem nála a barátaimat. Nem vitatkoztunk azon, hogy ki mit tart jobban szem előtt, vagy kit szeret jobban. Elfogadjuk, hogy egymásnak nem vagyunk elsők. Ez eléggé bonyolult, és valószínűleg nehéz lehet egy külsős számára megérteni, de...
- ...mind a kettőtöknek jobb így? - fejezte be a mondatomat. Kissé meglepődve néztem rá, és kérdőm felvontam a szemöldökömet. - Anya pontosan ezt mondta apának, amikor válást javasolt, miután rajtakapta egy nővel.
- Úristen! - tettem a számra a kezemet. - Apukád megcsalta az anyukádat?
- Meg - vont vállat. - Nem hibáztatom, anya kicsit feszült volt akkoriban. A nagyim akkor ment ment bele a rákba.
- És hogy van? - kérdeztem félve a választól.
- Kiheverte, és megbocsátott apának, de szerintem csak miattam maradtak együtt.
- Úgy értem a nagyid - nevettem fel.
- Ja, ő? Jól van. Egy jobb helyen van.
- Szóval... meghalt? - Próbáltam tapintatos maradni, de mégis hogyan lehet valami ilyesmit tapintatosan megkérdezni?
- Nem - nevetett. - Csak kiköltözött a másik lányához. Szerintem jót tesz neki a finn levegő.
- Finnországba költözött? - vontam fel izgatottan a szemöldökömet.
- Igen - bólintott Norbi.
- Az... gyönyörű lehet...
Itt elakadt a beszélgetésünk. Pedig már mennyi ideje be nem állt a szánk! Most az egyszer nem hiányzott a csend, erre kéretlenül megkaptam... Igazságtalan élet? Áhh, dehogy.
- Linda - szólalt meg Norbi, és megborzongtam attól, ahogyan kimondta a nevemet. Lassan felé fordultam, és belenéztem a barna szemeibe. A csillagoktól még mindig fényesen ragyogtak.
- Hm?
Egy pillanatig csak csöndben nézett rám, aztán teljes testével felém fordult, a kezemet pedig magához húzta. Teljesen lefagytam, nem bírtam megmozdulni, és az is nagy teljesítmények számított tőlem, hogy még bírtam követni a mozdulatait. A kezem bizsergett ott, ahol hozzámért, és semmi sem maradt a fejemben. Egyetlen gondolat sem. Csak ő volt, az ég, meg én.
- Azt hiszem... szeretlek.
Akkor állította meg először a légzésemet.

Chapter Six

- Szia, drágám! - ölel át anya.

Belesimulok az ölelésébe, és olyan fájdalmakat rejtek el, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Határozottan el kellene mennem egy hangulat ingadozás elleni tanfolyamra.

Mióta beültem a taxiba, Norbi mintha halott lenne - semmi üzenet, semmi hívás, semmi.

Semmi.

Kicsit még meg is értem, végül is, otthagytam, teljesen egyedül, miközben ő láthatóan azon volt, hogy elfelejtsük az egy éve történteket. De én képtelen vagyok elfelejteni, és csak úgy megbocsátani neki. Meg amúgy is. Ha vigasztalódni akar amiatt, hogy otthagytam, Anna egy csettintésre ugrik - én aztán egyikőjüket sem féltem, a tegnapi randi után.

- Hogy utaztál? - kérdezem, és segítek hozni a bőröndjeit.

- Ahh, fárasztóan. De leginkább unalmasan. Kár, hogy a suli miatt nem jöhettél velem - simít végig az arcomon.

- Erre való a nyári szünet - vigyorgok.

Megjátszani, hogy boldog vagy.

- Pontosan. Szóval, van már esetleg valami ötleted? - Megigazítja a vállán lévő táskákat, és tovább töri az utat az emberek között. Ő mindig olyan erős.

Én miért nem tudok ilyen lenni? Miért érzem úgy, hogy most azonnal elsírom magamat?

Óóó! És hát, itt is van, a régi haverom: a könnyek. Milyen régen nem láttam őket! (Keres húsz perce. Jaj, de nem hiányoztak!)

- Esetleg Moszkva? - kérdezi, és hátranéz rám. Amint meglátja a könnyeimet megáll, és aggódva néz rám. Az emberek mogorván ránk mordulnak, ki kell kerülniük minket, ugyanis megállítottuk a folyamatot. - Mi történt?

Nem mondok semmit, csak szorosan magamhoz ölelem, és bőgni kezdek. Magam sem tudom miért, egyszerűen csak úgy kitör belőlem, nem tudok neki megálljt parancsolni. Szerintem már azóta érett bennem ez a sírás, mióta megláttam Norbit a kertünkben. Iszonyúan fájó volt egy egészen más élethelyzetben látni őt. Ugyan ott. Ugyan akkor. Ugyanúgy. Mégis... teljesen máshogy.

- Elmondod?

Kicsit megrázom a fejemet, mire anya csak annyit mond:

- Norbi.

És ez nem egy kérdés. Ez egy kijelentés. És nem tudom, hogy az anyám egy zseni, vagy egy géniusz, amiért már annyira ismer, hogy tudja, egy év után is még mindig csak ő lehet a spontán sírásaim oka. Esetleg tudja, hogy nem spontán. Esetleg már tud valamit amit én még nem.

De nem is érdekes, mert ahogyan könnyes szemmel elmegyünk a taxiig, ahogyan bepakolunk, beülünk, aztán hazaérünk, én végig a tavaly nyáron pörgök, és próbálom megállítani a sírást. Nem akarom, hogy a taxis így lásson - amikor anyáért mentünk, akkor már volt része egy hasonlóan fantasztikus jelenetben, szóval nem akarom megint hasonló helyzetbe hozni (egy síró tini a kocsid hátuljában... hétköznapi látvány, nem?).

Segítek anyának kivenni a csomagjait, de nem is kell bevinnem őket, mert apa jelenik meg, csókkal köszönti anyát, aztán beviszi a csomagjait, és bekíséri a házba.

Én kint maradok, egyes egyedül (a taxis már elment, valószínűleg fejlett sírás-érzékelő radarral rendelkezik, mert már előre megérezte azt, amit én még csak nem is tudtam, ugyanis) amint a teraszhoz érek sírógörcsöm lesz.

Inkább lemegyek a ház előtti gyepre, belefekszem az érdes és nedves fűbe (amiben amúgy végigtrappoltunk már párszor, de mindegy is, ennél mocskosabb és összetaposottabb már nem lehetek), aztán hagyom, hogy úgy bömböljek, mint egy kisgyerek - mellesleg figyelmen kívül hagyva, hogy bárki figyelhet (szomszédok).

Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy néha-néha letöröljem a könnyeimet, egyszerűen csak hagyom, hogy minden fájdalom elhagyjon, vele együtt, és egy kicsit jobban is érzem magamat.

Nem tudom, hogy mennyi ideje fekszem ott, amikor egy árnyék vetül rám, és valaki lefekszik mellém. Nem ér hozzám, de nincs nagyon messze. Így is túl közel van mindenki.

- Szia.

First "date"

Szokásosan éltem a nem létező életemet, és próbáltam kiverni a fejemből Norbi SMS-ét, mert nem akartam arra gondolni, hogy esetleg bármiféle hátsó üzenet rejlett benne, amikor Éva írt, hogy átmehet-e hozzánk piknikezni, mert a tegnapi után lett egy kis kupi otthon, de még túl fáradt ahhoz, hogy rendet rakjon, ezért ellógna, mielőtt még befogják.
Azt mondtam neki, hogy jöjjön csak, végül is mit csinálnék én, halál magányomban és unalmamban, miközben Norbiról álmodozom? Legalább valaki elterelni a figyelmemet.
Háhá, gondoltam én.
Előkészítettem egy egyszerű terítőt, vettem friss kenyeret a közeli pékségből, hogy kiülhessünk a pázsitra szendvicset enni, és teát inni (hogy egy kicsit angoloknak érezzük magunkat), amikor Éva írt, hogy itt vár a ház előtt.
Gyorsan félbehagytam mindent, és rohantam, hogy ajtót nyissak neki, de amikor beengedtem, nem egyedül jött - ott állt mögötte Norbi is, aki úgy méregetett, mintha bármelyik pillanatban nekiugorhatnék. Ki tudja, hogy milyen érzelemből kifolyólag.
Értetlenül néztem Évára, és egy kicsit zavarba is jöttem. (Ugye az kicsinek számít, ha valaki tetőtől-talpig kipirult lesz?)
- Azt mondta, hogy őt aztán ott nem hagyom azzal a nagy rendetlenséggel, akkor már inkább jön el velem. Sajnálom - vont vállat Éva.
Sajnálja? Sajnálja a fene! Miket gondolsz te?
- Ugye nem zavarok? - tette fel a kérdést Norbi, én pedig kicsit hátrahőkölök a hirtelen jött illedelmességétől.
- És ha igen, elmész? - kérdezek vissza. Összehúzott szemmel nézek rá, közben Éva elmasíroz mellettem, biztos érzi, hogy ennek nem lesz jó vége. Miért nem bízok mások megérzéseiben?
- Nem - nevet.
- Hm - fintorgok rá. - Milyen kedves. - Azzal hirtelen felindulásból rácsaptam az ajtót, ezzel kizárva őt.
- Kizártad? - kiabál ki a konyhából Éva.
- Ki.
- Gondoltam. - Elképzelem, ahogyan megforgatja a szemét. - De sebaj - jelenik meg mellettem -, amúgy is kint fogunk enni. Hoztam pár szendvicset, de látom, hogy te is vettél kenyeret, szóval abból csinálhatnánk melegszendvicset estére. Benne vagy?
- Oké - bólintottam. Kifejezettem támogattam a melegszendvics gondolatát - mintha a mennyország egy pillanatra megengedné, hogy lássam.
- Na gyere - karol belém -, menj ki, és őrjítsük meg, jó?
- Jó - mosolygok.
Amikor ajtót nyitunk, Norbi ott áll a gyepen, és a füvet nézi. Vagy nem is tudom mit. Lehet, hogy valamikor elvesztette az agyát, és azt hiszi, hogy most megtalálja. Pff. Ami nincs, azt nem lehet megtalálni.
Ilyenkor örülök, hogy senki sem hallja a gondolataimat.
- Mit csinálsz? - kérdezi meg Éva azt, amit én is meg akartam. Csak hát, biztos nem tettem volna meg.
- Azt nézem, hogy mennyire lenne jó feleség Lindából.
Lefagytam, a szemeim kidülledtek, és semmit sem tudtam reagálni.
Szerencsémre Éva ártatlan viccnek vélte a dolgot, mert rögtön megkérdezte, hogy "mennyire?".
- Semennyire - vigyorgott ránk Norbi.
Mérgemben kikaptam az egyik szendvicset Éva kezéből, és teljes erőmből Norbihoz vágtam.
- Hm, köszi, úgyis éhes voltam - biccent felém, és felemeli a szendvicset, amit amúgy még el is kapott, miután lepattant róla. - Milyen figyelmes vagy. Lehet, hogy mégis jó feleség lennél - kezdte kibontani. - Az egyetlen baj az, hogy látom rajta a tányér hajigális első jeleit.
Éva majdnem megfulladt a röhögéstől, én pedig a lehető leggonoszabbul próbáltam mind a kettejükre nézni.
- Miért is vagyok még mindig itt? - kérdeztem magamtól, majd felháborodva berohantam a házba, azt kifejezve, hogy nem igénylem a társaságukat. Leültem az ablak elé, és néztem, ahogyan leterítik az abroszt, amit előkészítettem, ahogyan leülnek, esznek és nevetnek, és tökéletesen megvannak nélkülem. Ahh. Ezzel a "nem igénylem a társaságod" dologgal az a baj, hogy az otthagyott fél sem szokta igényelni a te társaságod.
Lehunytam a szememet, és egy pillanatra kizökkentem a világunkból. Egy másik helyen voltam, egy olyan helyen, ahol nincsen semmi Éva, semmi kaja, semmi Anna, csak Norbi és én, én és Norbi, és az örökkévalóság, csak mi vagyunk, a tea, a fű, és a pokróc, amin mind a ketten tökéletesen elférünk.
Elképzeltem, ahogyan magához húz, és megcsó-
- Szia.
Kipattant a szemem, a levegőt hirtelen szívtam be, és ijedten fordultam a hang irányába.
- Évának haza kellett mennie, anyáék meglátták a kupit.
Ahham. Te miért maradtál itt?
Ezt miért nem mondom ki hangosan is?
- Aham. Te miért maradtál itt? - kérdeztem. Csak nem volt olyan nehéz, ugye?
- Kibeszéltem magamat az ügyből. Én nem voltam benne, csak ti - vigyorgott, amitől megállt bennem az ütő. Miért képes ennyitől megállni a szívem?
- Milyen dolog már a gyengébb nemre fogni a dolgot, és ráhagyni a házimunkát - puffogtam.
- Miért, te szívesen mennél segíteni neki? - ült le mellém.
Úristen! Leült mellém! Valaki öljön meg! Várjunk, épp most? Tényleg itt akarok meghalni, amikor leült mellém?
- Nem - vallottam be. - De nem is kell - mutattam rá. - Csak őt hívták. Ugye?
- Csak őt - bólintott. - Nem folytatjuk a pikniket? - kérdezte.
- De, én is éhes vagyok - bólintottam.
- Akkor gyere - intett ki, majd ott is hagyott, és elindult az ajtó felé.
Némán követtem, és végig azon gondolkodtam, hogy miről beszélhetnénk. Mit szeret? A YouTube-ot csak nem hozhatom fel. Legnagyobb hülyeségemre még egyetlen videóját sem néztem meg.
- Csendkirályt játszol az egyik képzeletbeli barátoddal? - kérdezte hirtelen, amikor már a pokróchoz értünk.
- Milyen képzeletbeli barátok?! Nekem nincsenek képzeletbeli barátaim! - védtem meg magamat.
- Na persze, mert arról vagy híres, hogy sok létező barátod van - forgatja a szemét miközben leül a pokrócra, és a kezébe veszi a szendvicset, amit még anno nekidobtam. - Nyugodtan meséld el Frank élettörténetét, szívesen meghallgatom, de előtte tudnál valami rajzot készíteni arról, hogy hogyan is néz ki?
- Teee - néztem rá fenyegetőn, és kikaptam még két szendvicset, amiket egyszerre hajítottam neki. - Nincsenek képzeletbeli barátaim! És még ha lennének is, biztosan nem Frank lenne a nevük!
- Na persze - bólogatott hitetlenül. - És biztos nem Szivárványvárosban élnének. Perszeeee.
- Hogy lehetsz ennyire... - szűrtem a fogaim között, miközben az egyik szendvicset halálosan összenyomorgattam a kezemben.
- ...tökéletes? Nem tudom. Genetika - vigyorgott.
- Úgy szeretném ezzel a szendviccsel letörölni a mosolyt a képedről.
- Hajrá. Nem fog menni.
- Majd meglátjuk! - vettem fel fenyegető állást, utána pedig nekiugrottam, és az arcához veregettem a szendvicset. Mivel leszorítottam a földre, nem nagyon tudott védekezni, de amint egy pillanatra nem szorítottam le a lábammal a kezét átfordított a hátamra, és a földhöz szorított.
A szendvics még mindig a kezemben volt, ez megpróbáltam egy szerencsétlen próbálkozást arra, hogy lefogja, a gravitációval eltérő irányban, kis erővel megdobjam, de csak azt értem el, hogy elvesztettem az egyetlen fegyveremet, ugyanis alig emelkedett tíz centit, Norbi ellökte a könyökével. Viszlát szendvics! Szép időket töltöttünk együtt!
- Na és most mit fogsz csinálni? - vonta fel a szemöldökét.
- Gondolom megöllek.
- És mégis mivel?
- Azt még nem találtam ki. De rugalmas vagyok - vigyorogtam ezúttal én.
- Hajrá - mosolyodott el. - Ha bármit találsz itt, amivel árthatsz nekem...
Hirtelen felindulásból a kezemmel beletúrtam a fűbe, és téptem belőle egy keveset, amit Norbi karjához dörzsöltem.
- Basszus! - kapott a kezéhez. - Fű-allergiám van! - nézett riadva a kezére, ami kivörösödött... hát, vagy a dörzsöléstől, vagy az allergiától.
- Úristen! - ültem fel, amitől túl közel kerültünk egymáshoz. - Jól vagy? Nem akartam! Nem tudtam! Annyira sajnálom! Hívjam a mentőket? - hadartam.
- Lehetsz, hogy tényleg megölsz!
- Sajnálom, nem akartam! - estem teljesen kétségbe. - Úristeeeen! Ugye nem lesz bajod?
Mire kirobbant belőle a nevetés, lehajtotta a fejét, a kezét az ölébe ejtette, és én meg furán néztem rá, nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Szóval... a fű-allergia fő tünete, hogy... röhögőgörcsöd lesz? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem, te dinka - nézett rám nevetve. - Nincs fű-allergiám - röhögött.
Egy pillanatig nem fogtam fel, hogy mit mondott, de amint leesett, elkezdtem verni a kezemmel a mellkasát, és dühösen szidtam.
- Hogy gondoltad?! Ilyennel nem szoktak viccelni az emberek! Ez egy komoly dolog! Istenem, de utállak!
Konkrétan sírva röhögött, eldőlt a füvön, mire én is mellé feküdtem, és még mindig böködtem, hogy megbosszuljam azt, amit velem tett. Egy idő után lassacskán elcsendesedett, és együtt néztük a lemenő napot. Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdtünk ott, teljesen megfeledkezve a világról, és konkrétan egymásról is, mert amikor Norbi felém fordította az arcát, és megszólalt, azt hittem, hogy szívrohamot kapok, annyira megfeledkeztem a jelenlétéről. Mert már akkor olyan természetes volt a jelenléte.
- Szia.
- Szia.
Az volt életünk legtartalmasabb beszélgetése.

Chapter Five