Chapter One
Azt hiszem az iskolában ültem. Mellettem Anna, éppen azt ecsetelte, hogy a következő nagy DIY-videójában, mit fog elkészíteni, a másik barátnőm, Éva pedig nagy átéléssel utánozta a furcsábbnál furcsább kézmozdulatokat, amiket Anna csinált. Nem kellett volna ott ülnünk, tulajdonképpen nem kellett volna délután négykor is az iskolában leizzadnunk, csak hát, miután délelőtt sikeresen elrontottuk a légkondit, úgy gondolták, hogy ha már ők itt izzadnak meg, akkor mi is.
Újra rántottam egyet a pólómon, hogy a szellő átjárjon, de ez csak pár másodperces öröm volt, ugyanis a tikkasztó meleg rögtön megrohant.
Ránéztem az órámra. - Már csak egy perc - suttogtam elhaló hangon. - Utána mehetünk - hajtottam le a fejemet a padra. - Ugye jön érted az unokabátyád? - kérdeztem Éva felé fordulva.
- Igen, jön - suttogta Éva úgy, hogy Anna ne lássa, hogy már nem rá figyel. - Megkértem rá, és azt mondta, hogy négyre értünk jön, gyalog.
- GYALOG!? - kaptam fel a fejemet. - NEEEM! Nekem légkondis kocsi kell! MOST! - ordítottam. - ÉRTED!? Én NEM FOGOM VALAMI NYOMI ROKONODDAL SÉTÁLGATNI A KÖZNÉP SZEME LÁTTÁRA, MIKÖZBEN LE VAGYOK IZZADVA! ESZEDNÉL VAGY TE?! - akadtam ki.
- Nyomi? - döbbent le valaki, mögöttem. - Nem tartom magamat nyominak, de hát, ha te így gondolod.
- Hál' Istennek, Norbi, megjöttél?! - futott oda hozzá Éva, majd, mielőtt megölelte volna, rájött, hogy át van izzadva, ezért inkább, csak lepacsizott vele.
Anna lassan, kényesen felállt, majd úgy, mint egy hercegnő odasétált Norbihoz, és bájosan rámosolygott. - Láttam az új videódat. Jó lett - gratulált. Norbi büszkén elmosolyodott, de én már akkor kuncogtam, ugyanis, régóta ismerve már Annát, tudtam, hogy mi fog jönni. - De lehetett volna jobb is. A következő videómból sokat tanulhatsz. Ne feledd: anna22xx22 - vigyorgott. - Majd keress rá - kacsintott, majd elsétált mellette, óvatosan belekarolt Évába, és kisétáltak a teremből.
Dühösen néztem Norbira.
Inkább szóra sem méltattam, egyszerűen csak elsétáltam mellette -- legalább is, gondolatban. Gyakorlatban viszont, amikor elmentem mellette, kicsúszott az a számon, hogy "szerintem nyomi vagy". Erre csak elnevette magát, majd szorosan mögöttem, ő is elindult az ajtó felé.
- Ha szabadna tudnom, miért tartasz nyominak? - kérdezte.
- Miért, le tudod tagadni, hogy nem vagy az? - néztem hátra felvont szemöldökkel.
- Le - vágta rá. - YouTube-sztár vagyok.
- Én még sem ismerem a videóidat - vontam meg a vállamat hanyagul.
- Te csak azért nem ismered a videóimat, mert elájulsz, ha elkezded őket nézni.
- Miért ájulnék el? - fordultam hátra, és amikor megállt, hogy válaszoljon, én is megálltam.
- Azért, mert halálosan belém vagy zúgva - jelentette ki magabiztosan.
- Nem vagy te egy kicsit elszállva magadtól? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem - rázta a fejét.
- Szerintem de - hátráltam egy lépést.
- Tévedsz. Én igen is érzek.
- Valahol legbelül, mi? - morogtam.
- Miért, te nem belül érzel? - kérdezte.
- Nem - néztem fel rá. - Én a szívemben érzek. - Aztán körbenéztem a folyosón. - Te szerintem valami nagyon belső szervre gondoltál - fintorogtam. - Tudod, valahol annak a környékére, ahová az itteni ebéd megy - mutattam a konyhára.
Erre csak a szemét forgatta. - Borzalmas vagy - mondta, majd további szó nélkül elsétált mellettem.
Viszont ahhoz, hogy megértsétek, hogy hogyan jutottunk el (vagyis jutottam) onnan, hogy "i love you...!", odáig, hogy "i hate you!", az egészet onnantól kell megismernetek, amikor először találkoztunk.
First meeting
Éva körbevezetett minket a házukban.
- Csak halkan - suttogta, amikor elmentünk egy "Keep out" táblával ellátott ajtó előtt. - Az unokatesóm pár évig ideköltözik, mert a szülei külföldre mentek dolgozni - vonta meg a vállát. - Szegény, még egyedül érzi magát.
- Kit érdekel? - kérdezte Anna. - Ott pukkadjon meg! - legyintett. - Inkább menjünk a szobádba, meg akarom mutatni a legújabb videómat! - ujjongott.
- Oké - vonta meg a vállát Éva, majd elvezényelt minket a szobájába. Ott leültem az ágyra, Anna pedig helyet foglalt a gép előtt, ahol babrált egy kicsit, majd megtalálta azt, amit keresett, és elkezdte lejátszani az új (28 perces) videóját. Éva nem kis mértékű lelkesedéssel a szemében figyelte, de engem sosem érdekelt igazán ez a YouTube-dolog, inkább csak zenéket hallgattam rajta, viszont ezek a videósok nem érdekeltek. Így hát, amikor a tizenharmadik percben jártunk (vagyis még tíz perc volt hátra a videóból), úgy döntöttem, hogy körbejárom a házat, egyedül is.
- Elmentem inni - mutattam ki az ajtón.
- Oké - bólintott Éva. - Tudod, hogy hol a konyha, nem? - nézett rám egy pillanatra, majd amikor látta, hogy bólintottam, gyorsan visszaszegezte a tekintetét a képernyőre, ahol Anna egy pár órával korábbi kiadása beszélt éppen a korrektor megfelelő használatáról.
Kivánszorogtam a szobából, majd elindultam a konyha felé, ott pedig minden szekrényt sorban megnéztem, de még mindig nem találtam a poharat.
Amikor már hatodjára jártam végig a szekrényeket, hallottam, hogy valaki jön, és, mivel azt hittem, hogy Éva az, simán kiszóltam neki, hogy "tudom, hogy azt mondtam, hogy eligazodom, de úgy látszik hazudtam. Pedig még én is elhittem".
- Mit keresel? - szólalt meg hirtelen egy rekedt, kicsit mélyebb, férfi hang, mögülem, mire én mindennél gyorsabban fordultam meg.
A kócos, barna haja még a szemébe lógott, látszott rajta, hogy tényleg most ébredt fel, mert a tekintete még nagyon szomorkás volt. A szeme barna volt, de nem az a hagyományos, hanem az a varázslatosan csillogó típus. Egy nyúzott, szürke póló volt rajta, de a pult miatt azt nem láttam, hogy alatta mit hord. Amikor meglátta az ijedt és (valószínűleg) idétlen tekintetemet elmosolyodott. A szívem nagyot dobbant, a tenyerem izzadni kezdett, és minden másodperc olyan lassan telt el, mintha évek lettek volna.
- Te meg ki vagy? - kérdeztem, eléggé bunkó módon.
- Norbi vagyok - biccentett. - Éva uncsitesója.
- Az... király - krákogtam.
- Mit keresel? - kérdezte újra.
- Hm? - néztem fel értetlenül. Addig észre sem vettem, hogy a csempét kezdtem vizsgálgatni.
- Mit kerestél? - ismételte meg.
- Ja, csak egy poharat - mutattam magam mögé. - Megszomjaztam, de már mindegy is. Sietek vissza, nehogy lemaradjak a nagy végszóról - makogtam.
- Milyen végszó? - értetlenkedett.
- Anna végszójáról - mutattam Éva szobája felé, ahonnan kiszűrődött a két Anna hangja (egy, a YouTube-osé, aki valószínűleg még mindig a korrektorról beszélt, a másik pedig az igazié, aki biztosan valamit magyarázott az ottmaradt, ártatlan Évának). - Tudod... "Sziasztok!" - ráztam meg a kezemet úgy, mintha integetnék, de mégsem --, mintha izomgörcsöm lenne.
- Ó, értem - vigyorodott el. - Nem bírod a YouTube-ot? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem - vallottam be.
- Az kár - állt fel, és elindult felém. Így már láttam; farmert viselt, és egy, a pólójához hasonló árnyalatú zoknit. Felnyúlt az egyik szekrényhez, majd kivett onnan egy poharat és felém nyújtotta. - Csak mert én is YouTube-os vagyok - ezzel pedig visszavonult arra, ahonnan jött, én pedig majd' elsüllyedtem szégyenemben.
Olyan tipikus, hogy amikor már mindig jól megy, mindent elszúrok!
- Linda! - szólt ki Anna a szobából. - Most jön, gyere!
Utána pedig bementem, megnéztem a végszót, és még pár videót, nevetgéltünk, üvegeztünk, és elszórakoztattuk magunkat.
Azon a délutánon már nem láttam Norbit.
♥ a szerelem beteljesülésének időpontja:
17:49
félek a 
2014. március 15., szombat.gif)