Chapter Two
Utánuk indultam, mert hát, kinek van kedve ahhoz, hogy egyedül sétáljon?
- Nem akartok megvárni? - szóltam Éváéknak.
- Nem - vágta rá Norbi.
- Nem tőled kérdeztem - néztem rá összehúzott szemmel. - Lányok!
- Ja, mi? - fordult hátra értetlenül Anna. - Nem - vigyorgott.
- Köszi, arik vagytok - igazgattam a vállamon a táskámat.
- Megvárjalak? - fordult hátra Norbi.
- Nem kell, köszönöm - mondtam gúnyosan, majd felgyorsítottam a lépteimet, és a lányok után mentem.
- Miért, már attól is undorodsz, hogy melletted vagyok? - vonta fel a szemöldökét, miközben mellém lépett. Túl gyors volt, így bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam lehagyni őt.
- Jól látod a helyzetet - válaszoltam a kérdésére. - Leszállnál rólam?
- Én rólad? - mutatott magára értetlenül. - Nem inkább te rólam? - ezúttal pedig rám mutatott.
- Én? Ugyan miért? - hőköltem hátra. - Most is te követsz, mint valami csivava! - jegyeztem meg.
- Csivava!? - akadt ki. - Te egy kutyához hasonlítottál?
- Pontosan - biccentettem.
- Jó - emelte fel a kezét. - Tudod mit? Leszállok rólad - lépett hátra kettőt. - Tessék. Már nem is követlek.
- Köszönöm - fordultam kissé hátra, majd felgyorsítottam a lépteimet, és követtem a lányokat az ajtóhoz.
- De azért, ugye tudod, hogy neked kell leszállnod rólam? - szólt utánam Norbi, amikor már félig kint voltam az ajtón.
- Neked elmentek otthonról - ráztam hitetlenül a fejemet. - Hogy én rólad? Most is te feszegeted ezt a témát!
- Jaj - lépett elém. - A vak is látja, hogy még egy év után is belém vagy esve - rázta a fejét.
- Kikérem magamnak - tartottam fel a mutató ujjamat, amin kicsit már lekopott a kék körömlakk. - Akkor még csak egy hülye tizenegyedikes voltam, most már egy érett személyiség vagyok, aki kész arra, hogy tizenkettedikbe menjen. Az idők változnak, az emberek változnak, annak már vége - zártam le a témát... sajnos csak én.
- Aham, akkor azért vagy itt - lépett még egyet.
- Nem - ráztam a fejemet. - Azért vagyok itt, mert éppenséggel haza akarok menni - mutattam le a padlóra. - Tudod, az épelméjűek ezt teszik, amikor jön a nyári szünet - emlékeztettem.
- Ki mondta, hogy én nem szoktam örülni a nyári szünetnek? - háborodott fel.
- Ó, annyira örültél, hogy ráértél eljönni az unokahúgod, meg a barátnői elé. Á, te aztán kicsattanhattál az örömtől - legyintettem.
- Örülhetnél, hogy eljöttem!
- Ugyan miért? - forgattam a szememet.
- Mert éppen videóztam! - hadonászott a kezével.
- És?
- Félbehagytam, csak hogy kijöjjek elétek! - Most már ordított, csodálkoztam is, hogy Éváék nem jöttek vissza megkérdezni, hogy mégis mi ez a nagy ordítozás, de úgy látszott, hogy nem hallották, mert valószínűleg már elindultak.
- Nem volt muszáj eljönnöd! - mutattam rá a dologra.
- De eljöttem!
- És mégis miért? - tettem fel a - szerintem - furfangos kérdést.
- Mindegy. Hagyjuk a francba - ezzel pedig kilökte az iskola ajtaját, majd a kapuban váró Éváékhoz rohant. Megsemmisülve követtem, és éppen azon gondolkodtam, hogy mégis miért jött el, ha ennyire utál minket (pontosítsunk: engem, mert ez a minket mind Éva, mind Anna számára sértő, hiszen Évának az unokabátya, Annának meg... Anna meg szeret vele flörtölni).
Amikor odaértem Anna és Éva egy emberként fordult felém, majd egyszerre megkérdezték:
- Indulhatunk? - érdeklődött tapintatosan Éva.
- Abbahagytátok már a kiabálást? - vonta fel a szemöldökét Anna. Ő kimondta azt, amit mind tudtunk.
- Igen - bólintottam, majd elindultam a vidáman nevetgélő Annáék után, mögöttem pedig Norbi ballagott, látszólag nagyon elgondolkodva, a valóságban azonban (legalább is szerintem) csak azon agyalt, hogy melyik kereszteződésben lehetne jól belökni egy kocsi elé, hogy úgy tűnjön, mintha nem direkt lett volna az egész.
Amikor már azt hittem, hogy gond nélkül hazajutok, jött a szokásos dolog.
Mentem az úton, a napot figyeltem, és a kezemmel próbáltam kiszűrni, a kézzel kiszűrhetetlen, káros UV sugarakat (de arra a célra megfelelt, hogy ne süssön a szemembe a nap), hallgattam Annáék beszélgetését, és a mögöttem ballagó Norbi lépéseinek a hangját - egyszóval felvettem a "megfigyelő" pozíciót. Aztán, mivel nem figyeltem az utat, nem vettem észre, hogy előttem van egy gödör, így szépen beleléptem, megbotlottam, és kézzel a betonnak estem, aminek az lett az eredménye, hogy a mögöttem addig gondolkodó Norbinak meg kellett állnia, és szólnia Évának és Annának, hogy "mindjárt megyünk, csak már megint bénáztam" (azt, hogy megint kikérem magamnak!).
Megfordultam, és próbáltam leporolni a kezemet, de csak még rosszabb lett, meg egy kavics felsértette, és vérezni kezdett, ezért inkább előszedtem egy zsebkendőt és rákötöttem a kezemre.
Amikor felnéztem láttam, hogy Norbi nevetve néz le rám. Kicsit hunyorgott, a nap még így is, lehajtott fejjel, engem nézve is a szemébe sütött egy kicsit.
- Segítsek? - nyújtotta ki unottan a kezét. - A régi szép idők emlékére - vigyorgott.
Gonoszul néztem rá.
Csodálkoztam volna, ha nem emlegeti fel.
Még megtörölgettem a kezemet, majd (Norbi segítsége nélkül) felálltam, és a lányok után mentem.
Francnak kell a segítsége. Francnak kellenek a "régi szép idők". Francnak kellenek az emlékek. Francnak kell Norbi. Francnak kell a nyár. Francnak kell bármi is.
Na jó, nekem.
Csak szeretnék egy kicsit visszamenni ahhoz a nyárhoz.
A régi szép időkhöz.
First touch
Ismét Évánál gyűltünk össze. Amikor megbeszéltük a találkát, kijelentettem, hogy én nem vagyok hajlandó Anna YouTube videóit nézni, mert, ha még egyet megpróbál rám erőszakolni, akkor megőrülök. Anna eléggé fel volt háborodva emiatt a kijelentésem miatt, de Éva a védelmembe szállt, mert egyetértett velem abban, hogy egy idő után valóban agybajt lehet ettől kapni, így hát, meg lettünk mentve a YouTube videók nézésétől, viszont nem volt ötletünk, hogy mégis mit csináljunk.
- Miért nem megyünk ki az udvarra? - javasoltam sokadszorra. Titkon reménykedtem benne, hogy ha Norbi, a szobája ablakából látja, hogy milyen jól szórakozunk, akkor kijön hozzánk, és talán beszélhetek vele. Igen, övön aluli dolog, de bocsánatot akartam kérni amiatt, hogy megsértettem.
- Ja - bólogatott Éva helyeslőn.
- Mondtam már, hogy nem, mert le fogjátok törni a körmöm! - idegeskedett Anna.
- Akkor vigyázunk rád - forgattam a szememet.
- Ja - értett egyet Éva.
- De ti semmire sem tudtok vigyázni! - borult ki Anna.
- Akkor most megtanulunk - vigyorogtam.
- Ja - biccentett Éva.
- Micsoda!? Hogy én legyek a tesztalany? Na tudod mikor! - nézett át a válla felett, egy szemforgatás kíséretében.
- Jó, akkor nem megyünk ki.
- Dehogynem - suttogta Éva.
- Mi? Én aztán nem! - makacsolta meg magát Anna, de Éva meg sem hallotta, amint mond, már az előszobában állt és a cipőjét húzta.
- Anna - nézett fel -, nem mindig az van, amit te akarsz. - Ezzel pedig kiment, hangosan becsapva maga után az ajtót. Én elkerekedett szemmel néztem Éva után, Anna pedig tátott szájjal bámult szintén utána.
- Ez mi volt? - értetlenkedett, miközben felém fordult.
- Nem tudom - vontam meg a vállamat, majd felálltam és én is felvettem a cipőmet. - De azaz egy biztos, hogy igaza volt - nyúltam a kilincsért. - Na szia - intettem, majd kimentem Évához. A kertjük hátuljában lévő, két hinta egyikén ült. - Ugye tudod, hogy most bent kiáltozik? - kérdeztem tőle, miközben leültem a másik hintára és gyengén meglöktem magamat.
- Tudom - bólintott. - Majd veszek neki csokit - fordult hozzám vigyorogva.
- "Fúúúj, nee! A csokitól meghízom, nem emlékszeeeeel?!" - utánoztunk egyszerre Annát, azt a sok alkalmat felidézve, amikor csokit adtunk neki, ő pedig, az előbbi módon, igen finoman visszautasította az ajándékunkat. Aztán pedig elnevettük magunkat, és a következő pillanatban mind a ketten lendületben voltunk, és azon versenyeztünk, hogy melyikünk éri el előbb az előttünk álló fa egyik ágát.
- Mindjárt megvaaan! - visította röhögve Éva, és próbált előrébb nyújtózni, hogy a lába tovább érjen el.
- Nem csalunk! - emlékeztettem, majd az ő példáját követve én is lejjebb csúsztam a hintán, és így próbáltam elérni az ágat. - Á, nem megy!
- Nekem mindjárt sikerül! - vigyorgott.
- Nincs azaz isten, hogy én azt hagyjam! - ráztam a fejemet, majd átnyúltam a hinta köteléhez, és erősen visszahúztam.
- Neee! - sikított Éva ijedten, és úgy csúszott vissza a hintán, mint egy csiga, miközben próbált belekapaszkodni a kötélbe, és azt szorította magához. - Te beteg vagy! - szidott le, miután kezdtünk lelassulni.
- Nem, csak nagyon elszánt! - vigyorogtam.
- Ó, na persze! - nevetett, majd, mielőtt a hinta teljesen megállt volna, olyan pontossággal ugrott le, amit egy profi tornász is megirigyelt volna.
- Nem tudom, hogy miért nem jársz szertornára - ráztam a fejemet, miközben egy hercegnőhöz illően leszálltam a hintáról.
- Nincs rá se időm, se kedvem - fordult hátra. - Van kedved fogócskázni? - vigyorgott.
- Az ovis játék - fintorogtam.
- Ja, viszooont, ha elkapnak meg kell nézned Anna egy videóját! - emelte fel a kezét Éva.
- MI!? - hőköltem hátra ijedtemben.
- Bizony - bólogatott pimaszul. - Szóval... fuss! - Ezzel pedig elkezdett felém sétálni, de úgy, hogy attól rögtön átjárt a félelem. Számomra kétszer annyira volt rossz az egész; ha elkap, nemcsak, hogy be kell hoznom a gépemen a YouTube-ot, nemcsak, hogy rá kell néznem, meg kell néznem Anna egy videóját - ugyanis, számunkra, vagyis azok számára akik már legalább tízszer látták az összes videóját, kínzás volt, egy újabb megnézése.
Próbáltam feltartott kézzel jelezni neki, hogy bármit megcsinálok, csak ne fogjon meg, miközben hátráltam, abban reménykedve, hogy nem megyek neki semminek. Amikor a kerítéshez értem, rám jött a halálfélelem, és úgy éreztem, hogy olyan gyorsan kell futnom, amilyen gyorsan csak tudok, így elindultam a bejárati ajtó felé, közben pedig azt üvöltöztem, hogy "Kegyelmezz! Kegyelmezz!".
- Nincs kegyelem! - nevetett Éva, és utánam eredt.
Hátranéztem, de kár volt, mert Éva már olyan közel volt hozzám, hogy féltem megint elfordulni tőle - olyan érzésem volt, hogy akkor rögtön megfog -, ezért ismét hátrálni kezdtem.
- Kérlek, Éva, kérlek, nem akarok meghalni! - könyörögtem.
- Ááá, akkor fuss! - vigyorgott, miközben még pár lépést tett felém (természetesen ismét lassan, hogy még jobban megijesszen.
- Kérlek! - néztem rá könyörgőn, de nem hatott, ő még mindig csak jött felém. - Ááá! - hátráltam ész nélkül, ami, lássuk be, eléggé nagy hiba volt, mert a következő lépésemnél elestem egy kavicsban, és hátraestem, de olyan erővel, hogy csak arra volt időm, hogy becsukjam a szememet, abban reménykedve, hogy akkor már csak a sötétséget kell látnom, és semmi piros dolgot...
- Úristen, Linda, jól vagy? - kérdezte aggódó hangon valaki.
- Ti mégis mi a francot csináltatok!? - akadt ki valaki más. Még mindig nem mertem kinyitni a szememet. - Baja is eshetett volna! Ha nem akarok rátok szólni, hogy legyetek már kicsit halkabbak, akkor betöri a fejét!
- Bocsánat, nem akartam rosszat! - küszködött a sírásával valószínűleg Éva.
- Mindegy, a lényeg, hogy nem történt semmi.
Óvatosan kinyitottam a szememet.
Éva könnyes szemmel állt előttem, és tehetetlenül markolászta a pólóját. - Annyira sajnálom, Linda...
- Van mit - jegyezte meg halkan valaki felettem. Felnéztem, és alig hittem a szememnek.
Ugyanis Norbi nézett le rám, kissé zavaros tekintettel (volt benne értetlenség, félelem és aggódás is). - Mi az? - kérdeztem.
- Semmi - rázta a fejét.
Lenéztem magam mellé, a föld eléggé közel volt hozzám, még mindig nem ültettek fel, a kezemet védelmezőn magamhoz húztam, de mindez felesleges volt, mert Norbi olyan szorosan fogott át, hogy majd' megfulladtam. Mind a két kezével engem tartott, pedig ő is alig állt a lábán.
- Elengedsz? - néztem fel rá újra.
- Persze - bólintott zavartan, majd hagyta, hogy magamtól felüljek.
- Annyira sajnálom - sajnálkozott újra Éva.
- Tényleg nincs semmi baj - legyintettem.
- Jól teszed - biccentett Évára Norbi.
- Ne legyél vele gonosz - fordultam hátra Norbihoz. - Nem az ő hibája, hogy nem figyelek arra, hogy hova lépek - védtem meg Évát.
- Nekem mindegy - állt fel, ezért kénytelenek voltunk felnézni rá. - Legközelebb azért ne törjétek szét egymást.
- Oké - bólintott Éva, úgy, mint aki szörnyen szégyelli magát.
- Hé, nem a te hibád volt - bizonygattam, majd felálltam, és az ajtóra néztem. Megdörzsöltem a kezemet. - Nincs itt hideg? Menjünk inkább be!
- Oké - egyezett bele Éva, habár mind a ketten tudtuk, hogy nincs hideg, ellenkezőleg, felettébb meleg volt, csak nem akartunk tovább kint égni (mind a két értelemben).
Amikor befelé mentünk, még mindig éreztem magamon Norbi szédítő illatát, és az érintésének a helyét.
Azt hiszem, akkor szerettem belé.
♥ a szerelem beteljesülésének időpontja:
10:06
félek a 
2014. március 21., péntek