Chapter Three
Miután
a "mindjárt megyünk, csak megint bénáztam"-nak vége lett, azaz beértem
Évát és Annát, viszonylag békében ballagtunk haza. Na, a béke
Norbi és az én társaságomban mostanság úgy történik, hogy Annáék
nevetnek, mi pedig hátul, zsörtölődve nézünk egymásra, és gúnyos
megjegyzéseket teszünk a másik, amúgy tök természetes viselkedésére,
amit persze, a másikkal szemben kifogásolhatónak találunk. De,
mentségemre szóljon, most inkább Annával és Évával nevettem, a legszebb
régi emlékeinkről (na jó, ez nem teljesen igaz, mert míg Éva néma
csendben sétált, addig Anna folyamatosan a YouTube csatornájáról papolt,
hogy "tegnap méééég húszan feliratkoztak!!!", közben pedig aprókat
ugrándozott, én pedig próbáltam szóra bírni Évát, és olyan régi, vicces
dolgokat hoztam fel a múltunkból, amiket Anna pont kihagyott,
mert, esetleg egy újabb videóját készítette). Norbi pedig - alig tűnt
fel... - mögöttünk ballagott, mélységes csendben.
Aztán
már otthon is voltam, Éva és Anna eltűnt, velük pedig Norbi is
felszívódott. Én pedig ott álltam a házunk előtt, izzadtan, ezután a
hosszú délután után, letörten, mert titkon reméltem, hogy Norbi nem lesz
ennyire közömbös, és tehetetlenül, mert hiába akartam berontani a
szobámba, sírni egy sort (, hogy "nem is próbált meg velem normálisan
beszélni, folyamatosan csak piszkált, meg húzott, hogy a 'régi szép
idők', haha!!"), és megnézni minden YouTube videóját. (Beteges lennék? Neeeeem...)
Csakhogy, mire kinyitottam a kiskaput, a telefonom már meg is csörrent a zsebemben, és hangosan megszólalt a Clean Bandit - Ratcher Be,
és tudtam, hogy Anna keres (azt mondta, hogy ezt a számot állítsam be
neki csengőhangnak, mert ettől olyan fenséginek érzi magát -, mintha ez
nem lenne megszokott állapot).
-
Haló? - szóltam bele, miközben bementem a házba. - Megjöttem! -
kiabáltam fel, hogy a család többi tagja is tudomást szerezzen arról,
hogy itt vagyok.
-
Sziaaaa! - köszönt, és tudtam, hogy közben iszonyatosan mosolyog. -
Figyelj, ma este virrasztunk Skype-on, jössz te is? Ott leszek én, Éva,
meg... - itt elhallgatott, ez pedig kezdett nagyon gyanús lenni. -
Szóval, jössz?
-
Kik lesznek ott? - ráncoltam a szemöldökömet, és lerúgtam magamról a
cipőmet, majd bevonszoltam magamat a konyhába, és öntöttem magamnak egy
pohár vizet.
- Én... Éva... meg... te - jelentette ki, de amikor engem említett kissé habozott, mintha nem is azt akarta volna mondani.
- Oké - vigyorogtam. - Akkor mindenképpen fent leszek. Mikor kezdjük? - kérdeztem.
- Hatkor - vágta rá Anna.
- Miért nem kezdjük most? - értetlenkedtem.
- Hát, tudod, van egy videó... szóval, na...
- Aham, értem. Oké - bólintottam. - Hatkor.
- Oké, akkor addigra készülj el! Zuhanyzás, kényelmes ruha, nass, satöbbi, oké? - kérdezte.
- Rendben. - Ránéztem az órára - 16.57. - Én megyek is készülődni! Szia! - köszöntem el.
-
Szia, akkor egy óra múlva! - Ezzel pedig le is tette, de nem bántam,
mert én pedig rögtön nekiálltam egy szendvicset készíteni, uzsonna
gyanánt. Utána megettem a szendvicset, lezuhanyoztam, felvettem egy
kényelmes itthoni ruhát (amit mindig csak "virrasztós ruha"-ként
emlegetek), a kamrából felpakoltam magamat (hagymás-tejfölös chips -
nyami! -, egy kis csoki, gumicukor, cukorka, egy üveg ásványvíz), és már
készen is álltam a nagy virrasztásra. Magam mellé vettem a telefonomat,
hogyha valakinek közbe jönne valaki, akkor az rögtön tudja jelezni, és
miközben bekapcsoltam a gépemet, meg is csörrent. Ezúttal a The
Neigbourhood - Sweater Heater című száma kezdődött (all I am, is a man, I want the world, in my hands...*). Ez csak annyit jelenthetett, hogy Éva hív.
A tekintetem az kijelzőre villant - 17.49. - Igen? - szóltam bele.
-
Hallom te is jössz virrasztani. - A hang, ami a vonal másik végéről
érkezett, korántsem volt Éváé, sokkal inkább egy idegesítő, hergelő, és
felettébb irritáló alaké - Norbié. Értetlenül néztem magam elé - erre
mégis mit kellene mondanom?
- Miért Éva telefonján hívtál? - kérdeztem végül - szerintem - frappánsan.
- Ha az enyémen hívlak felveszed? - kérdezett vissza.
- Valószínűleg felvenném, mert már kitöröltem a számod, szóval csak az látnám, hogy Ismeretlen
- vigyorogtam, pedig az egész akkora kamu volt (Norbi száma még mindig
ott volt a kedvencek között, tudom, tudom, eléggé övön aluli dolog, de
az még jobban, hogy nem a neve van beírva, hanem az, hogy ♥, kövezzetek meg, ha más nem csinált még ilyet!).
- Értem - komolyodott el - azelőtt játékosan beszélt. - Szóval, akkor tényleg velem virrasztasz? - tette fel a kérdést. Alig jutottam szóhoz. Az előbb tényleg azt mondta, hogy velem, vagy csak én hallottam rosszul?
-
Nem azt akartad mondani, hogy velünk? - vontam fel az egyik
szemöldökömet. Iszonyúan zavarban voltam, a hangom is remegett egy
kicsit a rejtett reményektől.
- De, azt is mondtam - bizonygatta.
- Nem, azt mondtam, hogy "velem" - jelentettem ki.
- Nem azt mondtam - szállt vitába velem.
- De, azt mondtad!
- Pedig nem.
- De!
-
Mondom, hogy nem - folytatta a vitát, teljesen nyugodt hangnemben. Én
pedig hirtelen nem is tudtam, hogy mit csinálok. Mit csinálok? Itt
veszekszek vele, telefonon, egy teljesen értelmetlen, és jelentéktelen
dolgon - ez annyira régi nóta. Hirtelen elkomolyodtam, a korábbi
játékosságnak már semmi nyoma nem volt bennem, amikor feltettem az
utolsó kérdésemet:
- Nem?
- Nem - értett egyet.
-
Jó, akkor nem - adtam meg magamat. - Most viszont... - kezdtem volna a
magyarázkodást, de látszólag ő is észrevette a "megkomolyodásomat", mert
rögtön rávágta:
- Menj csak.
És letette.
És
hiába éreztem azelőtt a hangjában némi kedvességet, némi mosolyt,
azzal, hogy megnyomta azt a piros gombot, egy világ dőlt össze bennem.
Nem is tudom, hogy miben reménykedtem. Nem is tudom, hogy mit akartam
ezzel az egésszel. Jobb lesz, ha fel se megyek Skype-ra, és inkább
hagyom, hogy a két YouTube-os megszeresse egymást, Anna úgyis mindig
Norbi után epekedett, Norbi pedig mindig is epekedett az olyan csajok
után, akik utána epekedtek.
Visszapörgettem a fejemben a beszélgetésünket, pont mint régebben.
És
annyira hiányoztak azok az idők, amikor még képesek voltunk úgy
beszélni egymással, hogy nem minden második szavunk egy titkos sértés -
jó, akkor sem beszéltünk annyira kedvesen egymással, de hát, akkor is.
Tulajdonképpen azóta minden rosszabb lett.
First call
-
Haló? - szóltam bele értetlenül a telefonba. A kijelző nem írta ki,
hogy ki hív, ráadásul a csengőhang is a megszokott, unalmas, gyári
beállítású volt, így el sem tudtam képzelni, hogy mégis ki a fittyfene
keres engem.
- Linda? - kérdezett vissza valaki.
- Igen? - vontam fel a szemöldökömet.
- Jó, akkor jó számot láttam.
- Igen, az tényleg király... - bólogattam. - De te ki is vagy?
- Norbi.
- Bővebben? - kérdeztem, még mindig felvont szemöldökkel.
- Éva unokabátyja vagyok - jelentette be, mintha ez valami csoda lenne.
- Jaa... az a Norbi - motyogtam.
- Az.
Itt néma csend következett.
- És miért hívtál? - szóltam bele végül, gondoltam megmentem őt a kínos szituációtól.
- Ja, csak biztos akartam lenni benne, hogy jó-e a szám.
- Aham... - suttogtam. - Hát, jó.
- Igen...
- És ki adta meg neked? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Senki - vágta rá. - Vagyis, kinéztem Éva telefonjából.
- Aham - bólintottam. - Hát, akkor... most már tudod, hogy jó.
- Igen - helyeselt.
- Esetleg...?
- Igen?
- Segíthetek még valamiben, vagy ne tartsalak fel tovább?
- Nem tartasz fel, én hívtalak téged.
- Hát, de, gondolom nem úgy tervezted, hogy velem beszélgeted végig a délutánt, nem?
-
Ja, persze, hogy nem - válaszolt, én pedig ettől kicsit letört lettem,
mert nem is tudom miért, de valahol legbelül, titkon reméltem, hogy nem
csak ezért hívott. - Meg még meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e?
Tudod, az esés...
Hogy felejthettem volna el?
-
Persze, igen, jól, hála neked. - Itt egy kis csend jött. - Még meg sem
köszöntem, hogy megmentetted az életemet. Köszi - hálálkodtam.
- Bármikor.
- Most viszont...
- Ja, nekem is - makogott.
- Szia - köszöntem el gyorsan.
- Szia.
Aznap hívott fel először.
*minden vagyok, egy ember, akarom a világot, a kezemben...
♥ a szerelem beteljesülésének időpontja:
8:13
félek a 
2014. április 19., szombat