Reggel eléggé szomorúan keltem fel, pedig a nap már jócskán besütött az ablakon (azt a logikai eljárást, amivel kikövetkeztettem, hogyha süt a nap, akkor nekem is boldognak kell lennem, meg ne kérdezzétek, hogy honnan jött, mert szerintem egy nagyon mély és belső hang találta ezt ki, amit én félek kétségbe vonni, mert hát, ki tudja mennyire szeret gyilkolni). A Skype-ot be sem mertem kapcsolni, úgy gondoltam, hogy jobb, ha otthagyom, a rossz emlékekkel együtt.
A telefonomért nyúltam, és láttam, hogy kaptam egy e-mail-t, és egy SMS-t.
Megnyitottam az SMS-t, és elképedve láttam, hogy Norbitól jött.
ha rád törne a féltékenységi roham (mind tudjuk, hogy hajlamos vagy rá), akkor ne nálam panaszkodj
A kezemben összeszorult a telefon, egyszerre vigyorogtam és vicsorogtam, legszívesebben a földhöz vágtam volna a telefont, teljes erőmből. Hogy lehet valaki ennyire... szemétláda, ennyire seggfej, ennyire nagy barom, ennyire nagy köcsög, ennyire nagy tuskó, ennyire... ennyire öntelt alak? Összehúzott szemmel ráztam a fejemet, Norbi nagyképűségén. Mégis honnan vette, hogy én féltékeny leszek azért, mert valami szajhával lóg(ott)?
Dühömben kitöröltem az SMS-t, és inkább megnyitottam az e-mailt.
feladó: Viki Kerekesné <vikitoriakerekes@gmail.com>
címzett: lindakerekes@gmail.com
dátum: 2014. június 14. 07:38
tárgy: Hazafelé
Szia kicsim!
Hogy vagy? Nemsokára hazaérek, ki tudsz jönni értem a reptérre - tudom, hogy apád dolgozik?
Pontos időpontot nem tudok, azt hiszem, hogy délelőtt tíz óra felé. Remélem, hogy időben olvasod el ezt a levelet!
Nemsokára találkozunk.
Puszi,
anya.
Elmosolyodtam. Anya már majdnem itthon volt. Rápillantottam az órára, ami még csak nyolc óra, tizennégy percet mutatott.
Villámgyorsan visszaírtam anyának, hogy a reptéren találkozunk, utána pedig készülődni kezdtem. Megzuhanyoztam, tettem fel egy kis sminket, megcsináltam a hajamat, lementem, gyorsan megreggeliztem, majd vártam, a taxira, amit hívtam. A kezemben szorongattam a telefont, és még mindig azon az SMS-en járt az eszem, amikor megcsörrent a telefonom.
Meg se néztem, csak felkaptam a táskámat és kirontottam a házból, hogy minél előbb a reptérre érjünk, de az autó nem állt ott. Lepillantottam a telefonomra, ami még mindig csörgött (az átlagos csengőhangom szólt, James Arthur-tól a Recovery), mégis, a szám el volt mentve.
Egy pillanatig észre sem vettem az apró kis jelet, ahol a névnek kellett volna lennie, és valahogy csak akkor tudatosult bennem, hogy át kellene írnom, mert ezt mások is így fogják látni, amikor megláttam az apró kis szívecskét - ♥.
- Mit akarsz? - szóltam bele mogorván. Hogy van képe ahhoz, hogy az után az SMS után még fel is hívjon?
- Hú - suttogta. Egy másodpercig hallgatott. - Csak tudni akartam, hogy beszélhetünk-e.
- Nem.
- Miért? - kérdezte.
- Minek? - forgattam a szememet. - És amúgy is, sietnem kell.
- Hova?
- Az nem tartozik rád - vágtam rá.
- Na, hova?
Vártam egy kicsit, majd egy szemforgatás kíséretében válaszoltam. - A reptérre - morogtam.
- Nincs az neked kicsit messze, gyalog? - A hangja játékosan csengett, de volt benne valami mély komolyság.
- Nem gyalog megyek - szegtem fel az államat. - Itt vár rám a taxi.
Erre elnevette magát.
- Mi az?
- Miféle taxi? - röhögött.
- Te meg miről beszélsz? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Már bocs, de én nem látom egy taxit sem a környéken - kuncogott.
A szemeim kikerekedtek, egyszerre riadtam meg, és lettem hihetetlenül dühös. A fejemet kapkodni kezdtem, egyre csak őt kerestem, hogy mégis merre lehet, hogy odamehessek hozzá és jól fejbe vághassam egy tuskóval.
- Hol vagy? - dörrentem rá mogorván.
A vonal túlsó végéről még mindig csak a nevetést hallottam.
- Norbi! - szóltam rá hangosan.
Erre elhallgatott.
Először nem tudtam, hogy miért, de aztán rájöttem. Nem igazán sokszor mondtam ki a nevét, főleg azóta, hogy a viszony megromlott kettőnk között. Most is csak azért történt meg ez a tilos dolog (hát, igen, egy ideje úgymond tilos, hiszen sosem szólítottam a nevén, legtöbbször csak gúnyból), mert elvesztettem a fejemet, annyira meg akartam tudni, hogy hol van, pedig még vártam volna, biztosan észreveszem, hogy honnan jön a nevetése.
- Itt vagyok - suttogta mögöttem.
Ijedtemben ugrottam egyet, és villámgyorsan megpördültem, ezt fűszerezve pár lépéssel, hátrafelé. Mikor már nem kapkodtam olyan gyorsan a levegőt, eltettem a telefonomat, amin már megszakadt a hívás, és kifejezéstelenül bámultam Norbira.
Mind a ketten néma csendben álltunk, ő próbált mosolyogni, de valamiért inkább volt bánatos. Én eléggé dühös voltam, és letaglózott, de visszafogtam az érzéseimet, és normálisan néztem rá. A csend túl nagy volt, még a legyek szárnyának zizegését is hallottam, pedig nem akartam, mert még idegesebb lettem tőlük.
- Miért jöttél ide, ha abban sem lehettél biztos, hogy beszélni akarok veled? - kérdeztem végül.
Lépett egyet felém (ezt elkönyveltem egy nagyon bátor tettnek, hiszen bármikor előránthattam volna a borsspray-t, amit mindig a táskámban hordok). - Tudtam, hogy beszélni fogsz velem.
Aprón felnevettem. - Akkor tévedtél, mert én nem beszélek veled.
- Mégis miért nem? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Mert nem vagyok rád kíváncsi, és van jobb dolgom is annál, minthogy rád figyeljek.
- Micsoda? - Szomorúan nézett rám, de ez nem hatott meg.
- Például felhívni a taxitársaságot, és reklamálni, amiért a taxi még mindig nincs itt! - trappoltam egyet.
Norbi még egyet lépett felém. Szúrós szemmel követtem a mozdulatot, amit ő is észrevett, de nem hátrált meg. - És mi lenne, ha inkább csak várnál a taxira, közben pedig beszélhetnék veled?
- Áááhhh - húztam el a számat, és megráztam a fejemet. Fintorogtam egyet. - Nem tetszik ez a terv.
Próbált nem nevetni. - Miért nem?
- Miért kérdezel ennyit? - fordultam felé idegesen. Meg sem vártam a választ, visszafordultam az út felé, és reménykedtem benne, hogy a taxi begördül. De nem jött. - Úgy utállak - motyogtam, majd feltrappoltam a teraszunkra, és leültem az egyik székre. Keresztbe tettem a lábamat, a mellkasom előtt összefontam a két karomat, és úgy meredtem rá. - Szóval... - hunytam le a szememet, miközben mély levegőt vettem. Újra ránéztem. - Miért jöttél ide?
- Csak beszélni akartam veled - ült le ő is.
- Miről?
- Hát, az estéről...
Kínosan felnevettem.
- Azt a témát inkább hanyagoljuk, jó? Semmi kedvem a hangulatromboláshoz - jelentettem ki. - Még jobban - tettem hozzá suttogva.
Norbi elismerően bólintott. - Oké. - A térdére könyökölt. - Valójában az SMS miatt vagyok itt.
- Témánál vagyunk... - morogtam bólintva.
Vártam, hátha mondd valamit, de meg se mukkant. Annyira nevetségesnek éreztem magamat. Nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben sírnék-e, vagy ordítanék. Miért van az, hogy mellette mindig így érzem magamat - azóta? Mintha minden az én hibám lenne.
- Sajnálom.
Elképedve néztem rá. Sok mindenre számítottam (nem úgy gondoltam; nem én írtam; poén volt; ne vedd komolyan; remélem olvastad; gondolkodtál rajta?), de arra, hogy bocsánatot kér, soha nem gondoltam volna. Furán is néztem rá, mint aki azt hiszi, teljesen meghülyült.
- Mi van? - förmedt rám.
Megráztam a fejemet, hátha attól magamhoz térek. - Semmi, semmi, csak... olyan hihetetlen - kezdtem el nevetni -, hogy azt mondtad sajnálom.
- Mégis miért? - ráncolta a szemöldökét.
- Az után - kapkodtam a levegőt, miközben hasamat fogtam a nevetéstől -, amit reggel írtál, azt hittem majd a szerelmi életedről akarsz nekem kiselőadást tartani.
Sértődötten nézett rám, és haragosan.
- Most miért? - vontam meg a vállamat, a szememet törölgetve. - Ezt szoktad csinálni.
Nem csak ő fagyott le, és feszült meg az egész teste - én is hasonlóképpen reagáltam arra, amit én magam mondtam. Leejtettem a kezemet, és sajnálkozva néztem rá, vagy nem is tudom, hogy hogyan.
- Ezt szoktam csinálni? - kérdezte halál komolysággal.
Egy kis ideig csak hallgattam, és szorosan lehunytam a szememet, abban reménykedve, hogy akkor majd eltűnik, és helyette az utcára varázsolhatok egy taxit, de amikor kinyitottam, még mindig csak az ő bánatos, barna szemeit láttam.
- Néha - suttogtam.
- Sajnálom - ismétli.
Nem tudom, hogy erre mit kellene mondanom, vagy, hogy kellene-e egyáltalán valamit mondanom, szóval inkább csak hallgatok, és figyelem őt, és ő is figyel engem. Már olyan régen volt, hogy csak kettesben ültünk, a csendben, és nem ordítoztunk egymással, úgyhogy próbáltam kiélvezni ezt a röpke pillanatot. Norbi szeme felcsillant, mintha ő is pont ezen gondolkodott volna.
Aztán... nem is tudom.
A testünk, mintha mágnesként húzott volna egymás felé, de én nem akartam ezt, nem akartam, hogy mindent elfelejtsünk, hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna, mert az könnyebb, mert az jobb, mert az egyszerűbb. Meg akartam beszélni a dolgokat, de tudtam, hogyha engedem ezt a csókot, ezt az érintést, akkor mindennek vége, semmi sem lesz ebből a megbeszéljük-dologból, semmi sem lesz abból, hogy nem esünk egymásnak - mármint, nem kiabálva.
Ezért, hallgattam az eszemre, felugrottam, és a fejemet fogva, lassan ellépdeltem onnan. Norbi követte a példámat, ő is felállt. Le akartam menni a lépcsőn, el akartam menekülni, de akkor Norbi, hasonlóan hirtelen és gyors mozdulattal, mint amilyennek felkelt mellőlem, megragadta a karomat, és visszahúzott, szembeállított magával.
Nem mertem a szemébe nézni, inkább a padlót vizslattam.
Lassan lazított a szorításán. Próbálta elkapni a tekintetemet, de nem sikerült neki, hiszen én kerültem az övét.
- Linda... - Halkan mondta ki a nevemet, suttogta, alig hallottam, szinte meg sem szólalt, mégis olyan érzéki volt, olyan érzelmes. Végre felnéztem rá, és elkápráztattak azok a barna szemei. A jobb szemem sarkában egy sárga kocsi tűnt fel, ezért csak hagytam, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcomon, majd közelebb léptem Norbihoz, már csak pár centi választott el minket. Ahelyett, hogy megcsókoltam volna, csak odahajoltam a füléhez, és halkan azt suttogtam:
- Sajnálom.
Aztán lefutottam a teraszról, beugrottam a taxiba, bemondtam a címet, majd a könnyeimet törölgetve kinéztem az ablakon. Norbi még mindig ott állt, lehajtott fejjel bámulta a terasz padlóját. Szipogtam még egy utolsót, és átkoztam a jó időt, és a napot, amiért az én szomorú napomon, ilyen csodálatosan mer ragyogni.
First SMS
A nagy MBF-nap után mindenki hazament (már, aki nem volt eleve otthon), és eléggé fáradtak voltunk. A többiek a rossz alvás miatt, én azonban amiatt, mert végig azon törtem a fejemet, hogy amit láttam valóban megtörtént-e.
Mármint, az, hogy Norbin ébredtem (pontosabban a mellkasán).
Még mindig kótyagosan gondoltam vissza a felébredés pillanatára, ahogyan éreztem Norbi illatát, ahogyan a párnám volt, és ahogyan körém fonta a karját.
Biztosan csak egy álom volt, hiszen Norbi egy szóval sem említette. Mondjuk, miért említette volna?
Mindenesetre, amíg náluk voltunk, végig úgy szuggeráltam, mint egy őrült. Remélem, hogy nem tűnt fel neki (oké, logikus, hogyha az sem tűnt fel neki, hogy ráterpeszkedtem, akkor az sem, hogy néztem), mert a fejemben hallottam azt a beszélgetést, amit lefolytattunk volna abban az esetben.
Valahogy így képzeltem el:
- Linda? - Ezt kérdezné Norbi.
- Igen? - Ébrednék fel a bambulásomból.
- Mit bámulsz annyira?
- Ja... öööö... - Itt éppen valami értelmes válaszon gondolkodnék, amitől nem tűnnék mániákus őrültnek. - Hát, csak néztem a kertet. Anyukád... öhm - Éva felé néznék -, nagyon szép virágokat ültetett.
- Biztos, hogy nem mást néztél? - jelentőségteljesen rámnézne, pont a szemembe, ezzel jelezve azt, hogy tudja, hogy őt néztem, és hogy ez imponál, sőt, felettébb tetszik neki.
- Biztos.
És ez a "biztos" mást jelentene. Azt jelentené, hogy "igen, téged néztelek". "Téged néztelek". "Biztos hogy téged néztelek". "Csak téged tudlak nézni".
És amikor még mindig engem nézne (ezzel kínos helyzetet teremtve a többiek számára), mindenki számára (de főleg az én számomra) megmutatná, hogy tetszem neki. Hogy nagyon tetszem neki. Erre Anna elkeseredne, amiért Norbinak nem ő tetszik, és talán kicsit lejjebb venne magából (már, ha ez egyáltalán lehetséges), Éva pedig mosolyogva nézne ránk, azt gondolva, hogy "végre".
Aztán Norbi rám kacsintana, egy mosoly kíséretében, ezzel (immár) azt kifejezve, hogy tud az alvós-ügyről, és esetleg még azt is, hogy ő tehet róla (tehát ő húzott magához).
De ebből semmi sem történt meg.
Természetesen.
Nem történt más, mint egy SMS.
Egyetlen egy SMS.
remélem jól aludtál
És még ha azt is mondhatnám, hogy ez egy utalás volt...
Inkább nem gondoltam semmit. Inkább nem írtam vissza csak annyit:
jól :)
Azután már csak egyszer került elő az alvós-ügy.
félek a 
2014. október 18., szombat
15:58