Chapter Seven

- Szia.
Ezúttal nem köszönök vissza, mint egy éve.
A hangja rekedt, és az első szánalmas gondolatom az, hogy azért, mert sírt. Természetesen miattam, amiért két órával ezelőtt magára hagytam. Mit csinált az alatt a két óra alatt? Miért nem ment el? Miért van még itt?
Nem szólalok meg. Mit mondhatnék?
Menj el. Nem akarlak látni. Azt mondtam, hogy sajnálom.
De hiszen mind a ketten azt mondtuk, hogy sajnálom. De ez nem elég - mind a ketten úgy is gondoltuk. Én legalábbis tényleg sajnálom. Sajnálok mindent, de legfőképpen azt sajnálom, hogy képtelen vagyok megbocsátani neki. De hát miért is kellene mindent egyik pillanatról a másikra elfelejtenem?
- Tudom, hogy nem haltál meg - szólal meg. - Sosincs akkora szerencsém.
Először nem reagálok, de aztán önkéntelenül is elmosolyodom, és a könyökömmel oldalba vágom. Hiába próbálkozom, a mosoly ottmarad az arcomon. És ez a mosoly életem legjobb mosolya.
- Ha bármelyikünknek is szerencséje lenne, vagy lett volna valaha - kezdem, de még mindig nem nézek rá -, akkor sosem ismertük volna meg egymást.
Egy pillanatig hallgat, aztán megszólal: - Akkor inkább maradnék örökre szerencsétlen.
Nem tulajdonítok ennek a mondatnak túl sok jelentést. Nem tulajdonítok ennek a mondatnak túl sok jelentést.
- Nincs akkora szerencsénk, hogy szerencsétlenek legyünk.
Ismét csend jön. Aztán én szólalok meg: - Mi? Már azt se értem, hogy mit mondtam.
Norbi hangosan nevetni kezd. - Én sem. - A teste rázkódik a nevetéstől, fél testével felém fordul, és úgy nevet.
A szemem sarkából őt figyelem, de nem merek teljesen ránézni. Mosolygok, normális esetben nevetnék is, de most visszafojtom minden érzésemet. Ha bármit látna rajtam, még azt hinné, hogy megbocsátottam mindent. Pedig nem.
Hirtelen rám néz, de nem szól egy szót sem. Csak néz. Én pedig (látszólagos) teljes érdektelenséggel bámulom az eget, ahol a nap már kezd lemenni. Hihetetlen, hogy ez a nap még mindig nem akar véget érni!
- Hiányzol.
Idegesen beszívom a levegőt, a tüdőm teljesen megtelik, és nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Kell-e egyáltalán mondanom valamit? Inkább hallgatok. Eddig bejött.
- Nem beszélhetnénk ezt meg? - kérdezi kissé idegesebb hangon.
- Nem - válaszolok.
- Ne legyél ennyire gyerekes, Linda.
- Ne tegyél úgy, minta annyira érett lennék, Norbi. Nem tudom, hogy kettőn közül ki az, aki mindent elrontott - fordulok felé, a hangom pedig még a vártnál is gúnyosabb.
- Jól van, Linda, elcsesztem, meddig akarod még az orrom alá dörgölni?
- ELCSESZTED? Szerinted te csak elcseszted? Tönkretettél mindent, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán mit keresel most itt. Mert hát: miért is vagy most itt, Norbi? Azért, hogy idegesíts? Azért, hogy az orrom alá dörgöld, hogy mindenről te döntöttél, én meg megszívtam? Azért, hogy mindenre újra meg újra emlékeztess? Miért is vagy még itt, Norbi? Miért nem mész haza?
- AZÉRT VAGYOK ITT, MERT... -, de itt félbehagyja a mondatot. Szeretném pofán vágni, jobbról, aztán balról, aztán feladni a postán, és soha többé viszont nem látni.
- Miért? - kérdezem, aztán várok egy kicsit, de Norbi néma marad. - Te magad sem tudod. És még ha tudnád is, soha nem mondanád meg, ugye? Sosem mondtál el semmit, ami számított.
- Mindent elmondtam, ami igazán számított - suttogja.
- Persze, csak a lényeget mindig kihagytad, ugye? Sosem untad meg, hogy ennyit hazudsz?
- Linda, én... - kezdi, de már megint nem fejezi be, nekem pedig lassan elegem lesz.
- Sosem fogod az ilyen mondatokat befejezni. Miért is vagyok még itt? Teljesen felesleges... - azzal felállok, gyorsan magamhoz kapok a lepedőt, majd elindulok a terasz felé.
Úgy éreztem, hogy minden mozdulatom a végtelenségig tart. Amíg felállok: egy óra. Amíg lenyúlok a takaróért: fél nap. Amíg magamhoz ölelem a plédet, és elsétálok Norbi mellett: egy hónap. Amíg a tornáchoz érek: egy év. Aztán már csak úgy pörögnek az évezredek.
Nem akadályoz meg benne, hagy elmenni egészen az ajtóig, aztán utánam kiált (mintha százezer év telt volna el azóta, hogy felálltam onnan): - Mert szeretlek!


First "I love you"

- Hogy vagy? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve. Úristen, azok a barna szemek! Komolyan azt hittem ott helyben elolvadok.
- Most már jól. - Nem gondolok bele, nem gondolok bele.
- Ahham, a takarítás kihagyása mindig örömmel tölti el az embert, nem? - vigyorogtam rá.
- Nem amiatt vagyok jól - suttogta. Úgy éreztem magamat, mintha valami hétpecsétes titokról beszélnénk, amit még a lemenő Napnak sem szabad hallania.
- Nem? - vontam fel a szemöldökömet. - Akkor biztos az ég az oka. Olyan gyönyörű. - Kapva kaptam az alkalmon, és elfordítottam az arcomat, hogy az égboltot nézhessem. Nem bírtam volna ki, ha továbbra is ilyen közelről néz a szemembe. És amit nem látok az nem fáj (most, hogy elfordultam, nem tudtam, hogy még mindig engem néz-e).
- Lehet.
Komolyan: hogy képes valaki ilyen válaszokat adni?
- Mi a kedvenc színed? - tettem fel gyorsan az elterelő kérdést. De nem csak azért, hogy elvonjam a figyelmét az előző témáról: tényleg érdekelt. Minden tudni akartam róla. Feltérképezetlen táj volt, mint anno Amerika. Ha úgy gondolja, leszek Kolumbusz.
- Van egy különleges árnyalat, ami se nem fekete, se nem kék, hanem valahol a kettő között helyezkedik el. Otthon olyan színű a szobám plafonja, és amikor még kisgyerek voltam világító csillagokat ragasztottam a plafonra. Persze mostanra leszedtem őket. A csajoknak nem igazán jönnek be a világító csillagok.
- Én szeretem a csillagokat - vontam meg a vállamat. Kicsit zavarba jöttem a kijelentésemtől, úgy hangzott, mintha fel akarnám szedni. - De, persze azért egy tizenéves srác plafonján nem valami... hétköznapi látvány.
- Az biztos - nevetett fel. - Az egyik excsajom kifejezetten azért dobott ki, mert szerinte a csillagok nem férfiasak. - Excsaj, excsaj, excsaj, excsaj.
- A nők már csak ilyenek - könyököltem oldalba (HOZZÁÉRTEM), aztán gyorsan vissza is húztam a kezemet. Nem akartam természetellenesnek tűnni, de a jelenlétében levegőt menni is alig mertem, nehogy túl hangos legyek. - Az egyik volt barátomat kifejezetten idegesítette, ha hangosan vettem a levegőt, és azt mondta, hogy úgy érzi, mintha az univerzum összes levegőjét csak magamnak akarnám.
- Gondolom kidobtad - vigyorgott, és felém fordult.
- Ki hát - bólintottam. - Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Tehetek én arról, hogy allergiás vagyok?
- Allergiás vagy? - lepődött meg Norbi.
- Igen - bólintottam egyértelműen, és úgy néztem rá, mint valami hibbantra.
- Akkor ezért ijedtél meg ennyire, amikor az előbb azt tettem, hogy allergiás vagyok? - kérdezte komolyan.
- Igen... Tudod, nekem is volt már egy-két neccesebb allergiás rohamom, és ez... na mindegy. A lényeg, hogy nem is vagy allergiás. - Aztán visszanéztem az égre, ahol már csak egy rövid csíkban látszottak a Nap fényei.
- Mire vagy allergiás? - kérdezte, és hallottam, hogy ő is visszafordul az ég felé.
- Rád - válaszoltam ösztönből, aztán röhögni kezdtem, ő pedig nevetve belém könyökölt (HOZZÁMÉRT), de a kezét nem húzta vissza. Még mindig hozzámér. Ettől ideges lettem, és a hideg is kirázott, a karom libabőrös lett. - De egyébként a pollenre.
- Gondolom szereted a nyarat - jegyezte meg nevetve.
- Immmmmádom - vigyorogtam, és ismét felé fordultam. - A kedvenc évszakom - újságoltam el neki irónikus hangnemben.
- Valójában én mindig is utáltam a nyarat. Nem történik semmi. Az én kedvenc évszakom az ősz. - Kicsit meglepett, hogy kérdezés nélkül árult el valamit, de nem zaklattam fel magamat.
- Én a telet szeretem... - Aztán elgondolkodtam. - Vagyis szerettem. Mostanában már nincs hó - biggyesztettem le az ajkamat. - Átpártolnék tavaszra vagy nyárra, de a pollenek... Chh - forgattam a szememet, és mosolyogtam, amikor meghallottam, hogy nevet.
- Miért nem lesz az új kedvenc évszakod a ősz? - vonta fel a  szemöldökét.
- Neee - ellenkeztem. - Az a te kedvenc évszakod. Nem akarom ellopni tőled - böktem meg a kezét (furcsa bizsergés marad bennem, valahányszor hozzáérek), ami még mindig kettőnk között volt, és ezúttal én is otthagytam a kezemet. Ha akarta volna, simán megfoghatja a kezemet. A szemem sarkából Norbira néztem, de semmi reakció. Hát persze. Gyorsan magamhoz rántottam a kezemet. Hiányérzetem támadt, ahogy már nem ért hozzám.
- Valld be: csak nem akarod, hogy ugyanaz legyen a kedvenc évszakunk - vigyorgott, és felém fordult.
Én is ránéztem. A Nap már teljesen lement, és az égbolton már látszottak az első csillagok. Norbi barna szeme a sötétben feketének tűnt, és a csillagok fénye táncolt benne. - Eltaláltad - helyeseltem. - Nem osztozkodom.
- Nem hinném, hogy nem osztozkodsz - jegyezte meg. - Több, mint hétmilliárd ember él a földön, és úgy gondolod, hogy nincs még egy, akinek a négy évszak közül ugyanaz lenne a kedvence, mint neked? - vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét.
- Pontosan - bólintottam nevetve.
- Húha, azt hittem okosabb vagy ennél - nevetett. - Mik ki nem derülnek - bökött meg ismét. Egy pillanatra elkomorult az arcom, de aztán halványan elmosolyodtam, és inkább újra a csillagokat kezdtem bámulni. Féltem attól, hogyha túl sokáig nézem, lehányom az izgalomtól.
- Tulajdonképpen miért is költöztél most Évához?
- Az egyetem miatt. - A szemem sarkából ránéztem, és láttam, hogy elmerengve figyeli a csillagokat. - Sajnos a koleszban minden hely betelt. Túl sokat szarakodtam azon, hogy hová menjek, mert egy iskolába megkaptam az ösztöndíjat, de az nem olyan erős, mint a másik, ahová felvettek. - Megvonta a vállát. - Lecsúsztam róla, így most kénytelen vagyok náluk lakni.
- És ehhez mit szóltak Éva szülei?
- Nem bánják. Rokonok vagyunk, emlékszel? - nézett rám, és elvigyorodott.
- Jólvanna - löktem meg a karját. Megint hozzáértem. - És a szüleid?
- Jó egyetemre megyek, szóval nem féltenek. Ráadásul amíg a pedáns Éva mellett kell élnem, nem félnek attól, hogy bonyolult nőügyekbe keveredek.
Nyeltem egyet, a torkomban gombócot éreztem. - Miért, történt már ilyesmi?
- Igen - válaszolta, és kissé komorabbá vált a hangulata. Újra az égboltot vizsgálta. - És mi van a te szüleiddel? Eddig még nem is találkoztam velük.
Igyekeztem nem tudomást venni a témaváltásról, és normálisan válaszolni. - Ahhh, addig örülj - nevettem.
- Miért? Annyira rémesek? - kérdezte.
- Annyira kíváncsiak. Anya kereskedő, és sokat utazik, apa pedig utálja, ha csak ketten vagyunk itthon, szóval inkább dolgozik. Kis tesóm pedig nincsen, mivel, apa állítása szerint anya engem se nagyon akart.
- És... ezt csak úgy megmondta? - vonta fel a szemöldökét.
- Persze, nem titok, hogy anya a munkáját egy kicsit mindig jobban szereti, mint engem. Hívja a kalandvágy, imád utazni, és csak néha jár haza... De egyébként ez nem látszik meg a kapcsolatunkon. jól kijövünk.
- Persze - mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem hiszi el -, én is jóban lennék az anyámmal, miután megtudnám, hogy nem is akart, és a munkáját jobban szereti, mint engem. Tök természetes.
- Az - nevettem. - Én meg jobban szeretem nála a barátaimat. Nem vitatkoztunk azon, hogy ki mit tart jobban szem előtt, vagy kit szeret jobban. Elfogadjuk, hogy egymásnak nem vagyunk elsők. Ez eléggé bonyolult, és valószínűleg nehéz lehet egy külsős számára megérteni, de...
- ...mind a kettőtöknek jobb így? - fejezte be a mondatomat. Kissé meglepődve néztem rá, és kérdőm felvontam a szemöldökömet. - Anya pontosan ezt mondta apának, amikor válást javasolt, miután rajtakapta egy nővel.
- Úristen! - tettem a számra a kezemet. - Apukád megcsalta az anyukádat?
- Meg - vont vállat. - Nem hibáztatom, anya kicsit feszült volt akkoriban. A nagyim akkor ment ment bele a rákba.
- És hogy van? - kérdeztem félve a választól.
- Kiheverte, és megbocsátott apának, de szerintem csak miattam maradtak együtt.
- Úgy értem a nagyid - nevettem fel.
- Ja, ő? Jól van. Egy jobb helyen van.
- Szóval... meghalt? - Próbáltam tapintatos maradni, de mégis hogyan lehet valami ilyesmit tapintatosan megkérdezni?
- Nem - nevetett. - Csak kiköltözött a másik lányához. Szerintem jót tesz neki a finn levegő.
- Finnországba költözött? - vontam fel izgatottan a szemöldökömet.
- Igen - bólintott Norbi.
- Az... gyönyörű lehet...
Itt elakadt a beszélgetésünk. Pedig már mennyi ideje be nem állt a szánk! Most az egyszer nem hiányzott a csend, erre kéretlenül megkaptam... Igazságtalan élet? Áhh, dehogy.
- Linda - szólalt meg Norbi, és megborzongtam attól, ahogyan kimondta a nevemet. Lassan felé fordultam, és belenéztem a barna szemeibe. A csillagoktól még mindig fényesen ragyogtak.
- Hm?
Egy pillanatig csak csöndben nézett rám, aztán teljes testével felém fordult, a kezemet pedig magához húzta. Teljesen lefagytam, nem bírtam megmozdulni, és az is nagy teljesítmények számított tőlem, hogy még bírtam követni a mozdulatait. A kezem bizsergett ott, ahol hozzámért, és semmi sem maradt a fejemben. Egyetlen gondolat sem. Csak ő volt, az ég, meg én.
- Azt hiszem... szeretlek.
Akkor állította meg először a légzésemet.