Chapter Six
- Szia, drágám! - ölel át anya.
Belesimulok az ölelésébe, és olyan fájdalmakat rejtek el, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Határozottan el kellene mennem egy hangulat ingadozás elleni tanfolyamra.
Mióta beültem a taxiba, Norbi mintha halott lenne - semmi üzenet, semmi hívás, semmi.
Semmi.
Kicsit még meg is értem, végül is, otthagytam, teljesen egyedül, miközben ő láthatóan azon volt, hogy elfelejtsük az egy éve történteket. De én képtelen vagyok elfelejteni, és csak úgy megbocsátani neki. Meg amúgy is. Ha vigasztalódni akar amiatt, hogy otthagytam, Anna egy csettintésre ugrik - én aztán egyikőjüket sem féltem, a tegnapi randi után.
- Hogy utaztál? - kérdezem, és segítek hozni a bőröndjeit.
- Ahh, fárasztóan. De leginkább unalmasan. Kár, hogy a suli miatt nem jöhettél velem - simít végig az arcomon.
- Erre való a nyári szünet - vigyorgok.
Megjátszani, hogy boldog vagy.
- Pontosan. Szóval, van már esetleg valami ötleted? - Megigazítja a vállán lévő táskákat, és tovább töri az utat az emberek között. Ő mindig olyan erős.
Én miért nem tudok ilyen lenni? Miért érzem úgy, hogy most azonnal elsírom magamat?
Óóó! És hát, itt is van, a régi haverom: a könnyek. Milyen régen nem láttam őket! (Keres húsz perce. Jaj, de nem hiányoztak!)
- Esetleg Moszkva? - kérdezi, és hátranéz rám. Amint meglátja a könnyeimet megáll, és aggódva néz rám. Az emberek mogorván ránk mordulnak, ki kell kerülniük minket, ugyanis megállítottuk a folyamatot. - Mi történt?
Nem mondok semmit, csak szorosan magamhoz ölelem, és bőgni kezdek. Magam sem tudom miért, egyszerűen csak úgy kitör belőlem, nem tudok neki megálljt parancsolni. Szerintem már azóta érett bennem ez a sírás, mióta megláttam Norbit a kertünkben. Iszonyúan fájó volt egy egészen más élethelyzetben látni őt. Ugyan ott. Ugyan akkor. Ugyanúgy. Mégis... teljesen máshogy.
- Elmondod?
Kicsit megrázom a fejemet, mire anya csak annyit mond:
- Norbi.
És ez nem egy kérdés. Ez egy kijelentés. És nem tudom, hogy az anyám egy zseni, vagy egy géniusz, amiért már annyira ismer, hogy tudja, egy év után is még mindig csak ő lehet a spontán sírásaim oka. Esetleg tudja, hogy nem spontán. Esetleg már tud valamit amit én még nem.
De nem is érdekes, mert ahogyan könnyes szemmel elmegyünk a taxiig, ahogyan bepakolunk, beülünk, aztán hazaérünk, én végig a tavaly nyáron pörgök, és próbálom megállítani a sírást. Nem akarom, hogy a taxis így lásson - amikor anyáért mentünk, akkor már volt része egy hasonlóan fantasztikus jelenetben, szóval nem akarom megint hasonló helyzetbe hozni (egy síró tini a kocsid hátuljában... hétköznapi látvány, nem?).
Segítek anyának kivenni a csomagjait, de nem is kell bevinnem őket, mert apa jelenik meg, csókkal köszönti anyát, aztán beviszi a csomagjait, és bekíséri a házba.
Én kint maradok, egyes egyedül (a taxis már elment, valószínűleg fejlett sírás-érzékelő radarral rendelkezik, mert már előre megérezte azt, amit én még csak nem is tudtam, ugyanis) amint a teraszhoz érek sírógörcsöm lesz.
Inkább lemegyek a ház előtti gyepre, belefekszem az érdes és nedves fűbe (amiben amúgy végigtrappoltunk már párszor, de mindegy is, ennél mocskosabb és összetaposottabb már nem lehetek), aztán hagyom, hogy úgy bömböljek, mint egy kisgyerek - mellesleg figyelmen kívül hagyva, hogy bárki figyelhet (szomszédok).
Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy néha-néha letöröljem a könnyeimet, egyszerűen csak hagyom, hogy minden fájdalom elhagyjon, vele együtt, és egy kicsit jobban is érzem magamat.
Nem tudom, hogy mennyi ideje fekszem ott, amikor egy árnyék vetül rám, és valaki lefekszik mellém. Nem ér hozzám, de nincs nagyon messze. Így is túl közel van mindenki.
- Szia.
First "date"
Szokásosan éltem a nem létező életemet, és próbáltam kiverni a fejemből Norbi SMS-ét, mert nem akartam arra gondolni, hogy esetleg bármiféle hátsó üzenet rejlett benne, amikor Éva írt, hogy átmehet-e hozzánk piknikezni, mert a tegnapi után lett egy kis kupi otthon, de még túl fáradt ahhoz, hogy rendet rakjon, ezért ellógna, mielőtt még befogják.
Azt mondtam neki, hogy jöjjön csak, végül is mit csinálnék én, halál magányomban és unalmamban, miközben Norbiról álmodozom? Legalább valaki elterelni a figyelmemet.
Háhá, gondoltam én.
Előkészítettem egy egyszerű terítőt, vettem friss kenyeret a közeli pékségből, hogy kiülhessünk a pázsitra szendvicset enni, és teát inni (hogy egy kicsit angoloknak érezzük magunkat), amikor Éva írt, hogy itt vár a ház előtt.
Gyorsan félbehagytam mindent, és rohantam, hogy ajtót nyissak neki, de amikor beengedtem, nem egyedül jött - ott állt mögötte Norbi is, aki úgy méregetett, mintha bármelyik pillanatban nekiugorhatnék. Ki tudja, hogy milyen érzelemből kifolyólag.
Értetlenül néztem Évára, és egy kicsit zavarba is jöttem. (Ugye az kicsinek számít, ha valaki tetőtől-talpig kipirult lesz?)
- Azt mondta, hogy őt aztán ott nem hagyom azzal a nagy rendetlenséggel, akkor már inkább jön el velem. Sajnálom - vont vállat Éva.
Sajnálja? Sajnálja a fene! Miket gondolsz te?
- Ugye nem zavarok? - tette fel a kérdést Norbi, én pedig kicsit hátrahőkölök a hirtelen jött illedelmességétől.
- És ha igen, elmész? - kérdezek vissza. Összehúzott szemmel nézek rá, közben Éva elmasíroz mellettem, biztos érzi, hogy ennek nem lesz jó vége. Miért nem bízok mások megérzéseiben?
- Nem - nevet.
- Hm - fintorgok rá. - Milyen kedves. - Azzal hirtelen felindulásból rácsaptam az ajtót, ezzel kizárva őt.
- Kizártad? - kiabál ki a konyhából Éva.
- Ki.
- Gondoltam. - Elképzelem, ahogyan megforgatja a szemét. - De sebaj - jelenik meg mellettem -, amúgy is kint fogunk enni. Hoztam pár szendvicset, de látom, hogy te is vettél kenyeret, szóval abból csinálhatnánk melegszendvicset estére. Benne vagy?
- Oké - bólintottam. Kifejezettem támogattam a melegszendvics gondolatát - mintha a mennyország egy pillanatra megengedné, hogy lássam.
- Na gyere - karol belém -, menj ki, és őrjítsük meg, jó?
- Jó - mosolygok.
Amikor ajtót nyitunk, Norbi ott áll a gyepen, és a füvet nézi. Vagy nem is tudom mit. Lehet, hogy valamikor elvesztette az agyát, és azt hiszi, hogy most megtalálja. Pff. Ami nincs, azt nem lehet megtalálni.
Ilyenkor örülök, hogy senki sem hallja a gondolataimat.
- Mit csinálsz? - kérdezi meg Éva azt, amit én is meg akartam. Csak hát, biztos nem tettem volna meg.
- Azt nézem, hogy mennyire lenne jó feleség Lindából.
Lefagytam, a szemeim kidülledtek, és semmit sem tudtam reagálni.
Szerencsémre Éva ártatlan viccnek vélte a dolgot, mert rögtön megkérdezte, hogy "mennyire?".
- Semennyire - vigyorgott ránk Norbi.
Mérgemben kikaptam az egyik szendvicset Éva kezéből, és teljes erőmből Norbihoz vágtam.
- Hm, köszi, úgyis éhes voltam - biccent felém, és felemeli a szendvicset, amit amúgy még el is kapott, miután lepattant róla. - Milyen figyelmes vagy. Lehet, hogy mégis jó feleség lennél - kezdte kibontani. - Az egyetlen baj az, hogy látom rajta a tányér hajigális első jeleit.
Éva majdnem megfulladt a röhögéstől, én pedig a lehető leggonoszabbul próbáltam mind a kettejükre nézni.
- Miért is vagyok még mindig itt? - kérdeztem magamtól, majd felháborodva berohantam a házba, azt kifejezve, hogy nem igénylem a társaságukat. Leültem az ablak elé, és néztem, ahogyan leterítik az abroszt, amit előkészítettem, ahogyan leülnek, esznek és nevetnek, és tökéletesen megvannak nélkülem. Ahh. Ezzel a "nem igénylem a társaságod" dologgal az a baj, hogy az otthagyott fél sem szokta igényelni a te társaságod.
Lehunytam a szememet, és egy pillanatra kizökkentem a világunkból. Egy másik helyen voltam, egy olyan helyen, ahol nincsen semmi Éva, semmi kaja, semmi Anna, csak Norbi és én, én és Norbi, és az örökkévalóság, csak mi vagyunk, a tea, a fű, és a pokróc, amin mind a ketten tökéletesen elférünk.
Elképzeltem, ahogyan magához húz, és megcsó-
- Szia.
Kipattant a szemem, a levegőt hirtelen szívtam be, és ijedten fordultam a hang irányába.
- Évának haza kellett mennie, anyáék meglátták a kupit.
Ahham. Te miért maradtál itt?
Ezt miért nem mondom ki hangosan is?
- Aham. Te miért maradtál itt? - kérdeztem. Csak nem volt olyan nehéz, ugye?
- Kibeszéltem magamat az ügyből. Én nem voltam benne, csak ti - vigyorgott, amitől megállt bennem az ütő. Miért képes ennyitől megállni a szívem?
- Milyen dolog már a gyengébb nemre fogni a dolgot, és ráhagyni a házimunkát - puffogtam.
- Miért, te szívesen mennél segíteni neki? - ült le mellém.
Úristen! Leült mellém! Valaki öljön meg! Várjunk, épp most? Tényleg itt akarok meghalni, amikor leült mellém?
- Nem - vallottam be. - De nem is kell - mutattam rá. - Csak őt hívták. Ugye?
- Csak őt - bólintott. - Nem folytatjuk a pikniket? - kérdezte.
- De, én is éhes vagyok - bólintottam.
- Akkor gyere - intett ki, majd ott is hagyott, és elindult az ajtó felé.
Némán követtem, és végig azon gondolkodtam, hogy miről beszélhetnénk. Mit szeret? A YouTube-ot csak nem hozhatom fel. Legnagyobb hülyeségemre még egyetlen videóját sem néztem meg.
- Csendkirályt játszol az egyik képzeletbeli barátoddal? - kérdezte hirtelen, amikor már a pokróchoz értünk.
- Milyen képzeletbeli barátok?! Nekem nincsenek képzeletbeli barátaim! - védtem meg magamat.
- Na persze, mert arról vagy híres, hogy sok létező barátod van - forgatja a szemét miközben leül a pokrócra, és a kezébe veszi a szendvicset, amit még anno nekidobtam. - Nyugodtan meséld el Frank élettörténetét, szívesen meghallgatom, de előtte tudnál valami rajzot készíteni arról, hogy hogyan is néz ki?
- Teee - néztem rá fenyegetőn, és kikaptam még két szendvicset, amiket egyszerre hajítottam neki. - Nincsenek képzeletbeli barátaim! És még ha lennének is, biztosan nem Frank lenne a nevük!
- Na persze - bólogatott hitetlenül. - És biztos nem Szivárványvárosban élnének. Perszeeee.
- Hogy lehetsz ennyire... - szűrtem a fogaim között, miközben az egyik szendvicset halálosan összenyomorgattam a kezemben.
- ...tökéletes? Nem tudom. Genetika - vigyorgott.
- Úgy szeretném ezzel a szendviccsel letörölni a mosolyt a képedről.
- Hajrá. Nem fog menni.
- Majd meglátjuk! - vettem fel fenyegető állást, utána pedig nekiugrottam, és az arcához veregettem a szendvicset. Mivel leszorítottam a földre, nem nagyon tudott védekezni, de amint egy pillanatra nem szorítottam le a lábammal a kezét átfordított a hátamra, és a földhöz szorított.
A szendvics még mindig a kezemben volt, ez megpróbáltam egy szerencsétlen próbálkozást arra, hogy lefogja, a gravitációval eltérő irányban, kis erővel megdobjam, de csak azt értem el, hogy elvesztettem az egyetlen fegyveremet, ugyanis alig emelkedett tíz centit, Norbi ellökte a könyökével. Viszlát szendvics! Szép időket töltöttünk együtt!
- Na és most mit fogsz csinálni? - vonta fel a szemöldökét.
- Gondolom megöllek.
- És mégis mivel?
- Azt még nem találtam ki. De rugalmas vagyok - vigyorogtam ezúttal én.
- Hajrá - mosolyodott el. - Ha bármit találsz itt, amivel árthatsz nekem...
Hirtelen felindulásból a kezemmel beletúrtam a fűbe, és téptem belőle egy keveset, amit Norbi karjához dörzsöltem.
- Basszus! - kapott a kezéhez. - Fű-allergiám van! - nézett riadva a kezére, ami kivörösödött... hát, vagy a dörzsöléstől, vagy az allergiától.
- Úristen! - ültem fel, amitől túl közel kerültünk egymáshoz. - Jól vagy? Nem akartam! Nem tudtam! Annyira sajnálom! Hívjam a mentőket? - hadartam.
- Lehetsz, hogy tényleg megölsz!
- Sajnálom, nem akartam! - estem teljesen kétségbe. - Úristeeeen! Ugye nem lesz bajod?
Mire kirobbant belőle a nevetés, lehajtotta a fejét, a kezét az ölébe ejtette, és én meg furán néztem rá, nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Szóval... a fű-allergia fő tünete, hogy... röhögőgörcsöd lesz? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem, te dinka - nézett rám nevetve. - Nincs fű-allergiám - röhögött.
Egy pillanatig nem fogtam fel, hogy mit mondott, de amint leesett, elkezdtem verni a kezemmel a mellkasát, és dühösen szidtam.
- Hogy gondoltad?! Ilyennel nem szoktak viccelni az emberek! Ez egy komoly dolog! Istenem, de utállak!
Konkrétan sírva röhögött, eldőlt a füvön, mire én is mellé feküdtem, és még mindig böködtem, hogy megbosszuljam azt, amit velem tett. Egy idő után lassacskán elcsendesedett, és együtt néztük a lemenő napot. Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdtünk ott, teljesen megfeledkezve a világról, és konkrétan egymásról is, mert amikor Norbi felém fordította az arcát, és megszólalt, azt hittem, hogy szívrohamot kapok, annyira megfeledkeztem a jelenlétéről. Mert már akkor olyan természetes volt a jelenléte.
- Szia.
- Szia.
Az volt életünk legtartalmasabb beszélgetése.
♥ a szerelem beteljesülésének időpontja:
6:00
félek a 
2015. március 1., vasárnap