Chapter Eight

A szóhoz sem jutok kifejezés új értelmet nyer.
Norbi túltett magán. A "kapcsolatunk" során összesen egyszer mondta, hogy szeret. Úgy tényleg, semmi "azt hiszem", "úgy gondolom", "még nem biztos, de úgy érzem...", semmi, egyszerűen csak "szeretlek".
És én hülye is azt mondtam "szeretlek"! Hogy lehettem ennyire vak?
Nincs joga ahhoz, hogy ilyesmit mondjon. Már réges rég elvesztette ez a jogát. Sőt! Lehet, hogy soha nem is volt neki.
- Tudom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy ilyet mondjak - folytatja Norbi. Még mindig háttal állok neki, a kezem a kilincset markolja. Erősen.
- Nem Norbi - szólalok meg. A hangom maró, és mintha ordítanék, pedig halk vagyok. - Tényleg nincs. Talán soha nem is volt. Szóval, kapard fel a megmaradt önbecsülésedet a fűről, és menj el. - Mély levegőt veszek, behunyom a szememet, és erőt gyűjtök ahhoz, hogy kimondjam azt, amit ki kell mondanom. - Nem akarlak látni.
Néma csend támad. Szinte hallom Norbi hitetlenkedését.
- Linda, kérlek! Beszéljük ezt meg! - A hangja megalázkodott és könyörgő. Itt lenne az ideje annak, hogy megbocsássak?
- Nem! - fordulok hátra, és ezúttal tényleg üvöltök. - Nem felejtettem el, hogy mit tettél velem Norbi. Hogy minek tettél ki. Hogy mit ígértél. És hogyan szegted meg azt. Semmit sem felejtettem el. Megbántottál. Nagyon. És már amúgy is elérted amit el akartál, nem? Annyira megismertél, amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat. - Könnyek csorognak az arcomon. Az utolsó mondat emléke belém mar. Próbálom visszafogni magamat, hogy ne kezdjek el fuldokolni, és még ezt a beszélgetést le tudjam zárni. - Szóval jó lenne, ha te sem feledkeznél meg róla. Kössünk egy alkut, jó? Én nem zaklatlak téged, te pedig nem zaklatsz engem. Oké?
Egy pillanatig még a szemébe nézek, aztán lassan visszafordulok az ajtó felé. Elfordítom a kilincset, és belépek a házba. Halkan becsukom magam mögött, miközben letörlöm a könnyeimet.
Eközben senki sem akadályoz meg abban, hogy azt tegyem, ami mindenkinek helyes.

éva: hujjuj, mi történt?
linda: miért?
éva: norbi már legalább fél órája rugdossa a focilabdát a garázsajtóhoz
éva: pedig utálja a focit
éva: és anyáék tuti kinyírják, ha látják milyen horpadás keletkezik lassan a labda helyén
éva: szóval, mesélj
linda: ezúttal én sem tudok semmit
éva: ezt hogy érted? azt hittem norbi veled volt
linda: de semmi olyasmi nem történt, ami miatt dühös lehetne
éva: figyelj...
éva: ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
éva: linda...
éva: LINDA
éva: LINDAA!!!!
linda: igen?
éva: mi történt?

Hátradőlök a székben. Tudom, hogy Éva meghallgat. Tudom, hogy megpróbál tanácsokat adni. De mégis hogy magyarázhatnám el neki, hogy miért szakítottam meg a kapcsolatot (valószínűleg örökre) az unokabátyjával, anélkül, hogy bármit is elárulnék az előző nyárból, amit nem tud?
Sehogy.
De nem akarom megsérteni. Nem akarom, hogy azt higgye nem bízom benne. Egyszerűen csak azt akarom, hogy senki se tudja.
És ebbe a senkibe én és Norbi is beletartozunk.
Pedig most legszívesebben kirohannék a házból, elvetődnék balra, hogy elszaladjak hozzájuk, és elmondjak neki mindent.

éva: bármit elmondhatsz
éva: linda, kérlek!
éva: szeretnék segíteni!
éva: de úgy nem megy, ha semmit sem tudok
linda: hidd el, szeretném elmondani, de nem lehet
linda: szeretném elfelejteni a dolgokat
linda: és ehhez az kell, hogy senki se tudja meg
éva: és az, hogy norbi is felejtse el?
éva: mi a lószar történt veletek tavaly?
linda: valami olyan, ami felejtést érdemel
linda: nem ejthetnénk a témát?
éva: de
linda: beszéljünk valami vidámabbról
éva: például?
linda: nemrég hallottam egy nagyooooooon jó számot a rádióban
linda: hívj fel, megmutatom

annus♥: szia! fent vagy?

linda: igen, éppen évával beszélek
annus♥: csoportos beszélgetés?
annus♥: eléggé rossz kedvem van :/
annus♥: és mesélnem kell valami hihetetlen dolgot
linda: nem megy :c
annus♥: miért nem? :((
linda: mert nemsokára mennem kell
linda: tudod, anya most jött haza
linda: illedelmes anya-lánya beszélgetés :D
annus♥: ohh 
annus♥: akkor érezd jól magad!
linda: meglesz c;

- És milyen volt az út? - kérdezem anyától.
- Eseménytelen és unalmas - húzza el a száját. - De a könyv tetszett, amit olvastam.
- Mi az?
- Für Elise - és felmutatja a vastag kötetet.
- Hű, és már végeztél is vele?
- Hosszú volt az út - nevet fel. - Egyébként, még arra is volt időm, hogy azon izguljak, nem vagy-e magányos. Apád dolgozik, te pedig egész nap itthon vagy...
- Tudod anya, nyár van. Ilyenkor ez a tinédzserek dolga. És különben sem vagyok mindig itthon. Például ma is kimentem eléd a reptérre - mutatok rá a lényegre, mire nevetni kezd.
- Csak gondoltam, hogy nehéz lehet. Én nem voltam itt, apád pedig...
- Szegény... - pillantok anyáék hálószobája felé, ahol apa már az igazak álmát aludja. Munka után mindig annyira lefárad, hogy hasznavehetetlen lesz, és inkább alszik egy jót. - De most már itt vagy - fordulok vissza felé. - És ez a lényeg.
- Pontosan. - Ásít egyet. - De ha nem bánod, most megyek aludni. Iszonyúan fáradt vagyok.
- Rendben, de holnap hosszú beszámolót kérek arról, hogy hány hivatásos divattervező dicsérte meg a ruháidat.
- Hahaha! - szól hátra a válla felett, miközben bemegy a szobájukba. - Egy se!
- Na azért! - nevetek. - Már kezdtem félni, hogy újra elmész.
Fej rázva óvatosan becsukja maga mögött az ajtót, én pedig itt maradok egyedül a sötét nappali kanapéján ülve, és egyszerűen csak elfog az az érzés, hogy nem itt kellene lennem. Hogy máshol van a helyem. De ha nem itt, akkor mégis hol?
Összerázom egy kicsit az agyamat, hátha a helyére került, aztán lassan feltápászkodok, és elindulok a szobám felé.
És akkor: - Linda!
Megtorpanok.
Sokszor szoktam azt képzelni, hogy valaki hozzám szól. Hogy a nevemen szólít. De ez a hang...
- Linda!
Ez a hang azt mondja, hogy menjek az ablakhoz, akkor is, ha az agyam azt, hogy ne. Akkor is, ha ezzel megszegek egy nemrég kötött alkut.
Az agyam nyer. Ő uralkodik, ő az okos, az egész lényem tudja, hogy az agyamra kell hallgatnom. Egészen addig, amíg újra meg nem hallom - Linda! -, és ez az a hang, ami az ablakhoz húz, és azt mondja, hogy nyissam ki, hogy szeressek, hogy bocsássak meg.
Mindenki követ el hibákat, nem? És mindenkinek kijár egy második esély.
Úgyhogy engedem magamnak, hogy az ablakhoz menjek, és amikor a félhomályban a tekintetem találkozik egy barna szempárral, egyszerűen csak a bejárati ajtónk felé pislantok, ő pedig már el is tűnik.
Mély levegő. Mély levegő. Szedd össze magad!
Párszor gyengéden felpofozom magamat, aztán az ajtókilincsre teszem a kezemet, és óvatosan lenyomom. De nem történik semmi.
Ó, basszus! Még szép, hogy húsz lakattal le van zárva! Hogy a francba fogom gyorsan kinyitni?
A lábammal csattantok egyet, aztán legyőzötten az ajtónak támasztom a homlokomat.
Istenem! Úgy szeretném, ha Norbi most itt lenne, és átölelne, és azt mondaná, hogy legyek türelmes, és megcsókolná a vállamat, és biztatna, és segítene, és drukkolna nekem, miközben én szerencsétlenkedek.
Milyen rég volt!
És mennyire hiányzik!
- Nem tudlak beengedni - szólok ki halkan.
Krákog, és csak azután szólal meg: - Miért nem?
- Talán ez a Sors. Egy Jel. - Apró köröket rajzolgatok az ajtó csiszolt felszínére. - Legalább húsz lakat és zár van ezen a vackon. Még ha ki is tudnám őket nyitni, nem lenne valami biztonságos. És annyi időnk sincs.
- Én tudok várni. De beengedhetsz az ablakodon is - javasolja.
- Menj el! - Ezúttal az agyam szólal meg. És igaza van. - Egyáltalán miért vagy itt?
- Beszélnünk kell, Linda! - válaszolja, aztán lökést érzek, az ajtó túloldaláról.
- Hé! - szólok rá. - Azért nem kéne betörni az ajtót!
- Muszáj beszélnünk!
- Semmi sem muszáj.
- Linda! - A hangja ideges, és parancsoló. - Beszélnünk kell!
- Én biztos nem beszélek veled! - jelentem ki, és háttal az ajtónak dőlök.
- Akkor majd én beszélek veled, te meg csendben hallgatsz, oké? - kérdezi idegesen, és a kelleténél egy kicsit erősebben belerúg a bejárati ajtónkba.
A kompromisszum mindig annyira működött a mi kapcsolatunkban.
Egy ideig hallgatok, közben pedig Norbi kintről pisszeg, és a nevemen szólít. - Elhallgatnál egy pillanatra? - kérdezem. - Gondolkodnom kell.
Néma csend lesz, bennem pedig lassan megszületik a válasz. Már csak erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy kimondjam.
Már szóra nyitom a számat, és félig már ki is mondom, hogy "menj el", amikor Norbi hirtelen átszól a túloldalról.
- Linda! - A hangja közeli, közvetlenül az ajtó mögül szól. Lehet, hogy nekitámasztotta a homlokát az ajtónak, mint én korábban? - Mielőtt még elküldenél, és közölnéd velem, hogy nem szeretsz, és soha többé nem akarsz látni, és ne zaklassalak, és ne írjak neked, és ne legyek a házban, amikor átmész Évához, és éljek egy kicsit halkabban, és kerüljelek el, és csak hagyjalak már békén örökre - ne is merd tagadni, hogy ezt csinálnád! -, el kell mondanom valamit. Vagyis, lehet, hogy nem kellene elmondanom, de én szeretném, ha tudnád. - Egy kis szünetet tart, amiből tudom, hogy mély levegőt vesz. Közben óvatosan lecsúszok az ajtónak dőlve, hogy leülhessek a padlóra. - Tudnod kell, hogy megbántam azt, amit veled tettem. És nem azt bánom, hogy rájöttél, hanem azt, hogy fájdalmat okoztam neked. Hogy szenvedtél miattam. Megbántam, hogy átvertelek. Megbántam, hogy megtettem. Megbántam, hogy csak úgy otthagytalak. Magadra. És valószínűleg ezt is meg fogom bánni, de muszáj elmondanom, hogy amióta csak megismertelek azt akartam, hogy a közelemben legyél. Azt akartam, hogy szeress, és én is szeretni akartalak - még most is akarom, a rohadt életbe! Meg akartalak csókolni. Állandóan. És bánom, hogy annyiszor nem tettem meg! Te valószínűleg nem, de... - halk nevetés -, de én még most is csak azt akarom, hogy megérinthesselek. Esküszöm, még az is jól esne, ha egy bottal megpiszkálhatnálak! - Ezúttal én nevetek fel. - Én csak... hülye voltam. Nagy hülye. És nem akarom, hogy tiltakozz, mert ez van. Hülye voltam. És talán még most is az vagyok, amiért itt kuncsorgok a megbocsátásodért, holott te látszólag nem kérsz belőlem... - Apró szünetet tart. Talán tudja, hogy szükségem van erre a pár pillanatra, hogy ne sírjam el magamat. Nem sírhatok. Szedd össze magad, Linda! - De muszáj volt elmondanom, hogy szeretlek. Szeretlek. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy mellettünk maradjon. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy higgyen magában. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy viszont halljuk. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, mert már megszoktuk. Nem úgy, mint amikor azért mondjuk valakinek, hogy magunkkal elhitessük a dolgot. Én szeretlek. Úgy, mint amikor életemben először mondtam neked. Úgy, mint amikor életemben először éreztem ezt. Szeretlek, Linda. És tudnod kell, hogy soha nem szegtem meg az alkut.
És minden hiába: bömbölök. A kezemet a számra tapasztva próbálom tompítani a hangokat, de szerintem Norbi még így is hallja a zokogásomat. Nem kellene most hihetetlenül boldognak lennem?
Végre bevallotta, hogy szeret, és sajnál mindent, amit tett, nekem pedig csak annyit kellene mondanom, hogy "megbocsátok", és kész.
Akkor meg miért sírok?
- Őszintén sajnálom, ha te nem érezel így... - Megtört a hangja. - Akkor én azt hiszem... megyek.
Egy ideig még áll, és vár, vár rám, arra, hogy megállítsam, hogy elmondjam neki, hogy szeretem, aztán tétován elindul. És amíg a távolodó lépteit hallgatom, próbálom lecsillapítani az egyre erősödő zokogásomat. Igazán nem a padlón kellene sírnom.
Megállítom magamat, mielőtt még utána szólnék, és emlékeztetem magam arra, hogy mit éreztem, amikor összetörte a szívemet. Rémes volt. Borzasztó. Azt hittem, élve elásom magam, csak, hogy vége legyen.
Hogy lennék képes ezt újra átélni?
Úgyhogy a fejemet a felhúzott térdeim közé hajtva némán sírok egy olyan fiúért, akit szeretek, és aki viszont szeret, de akiben nem tudok megbízni.

éva: nem hiszed el mit mesélt anna!
éva: itt vagy?
éva: HAHÓÓÓ
éva: ohh, az emlegetett szamár most jött haza
éva: LINDA
éva: FONTOS
éva: írj vissza!
éva: SOS!
éva: LINDAAA!
éva: ...
éva: mennem kell
éva: írj, ha visszatértél kitudjahonnan
éva: aztán mesélek
éva: megyek, helyrerázom norbit
éva: de amint fent vagy írj!
éva: BESZÉLNÜNK KELL!!!!!!!!!!!!!!!!


First bargain

- Azt hiszed? - vigyorogtam rá.
- Képes vagy megragadni a lényeget - nevetett fel.
- Tudom. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy szeretsz - röhögtem.
- Valaki milyen gyorsan visszaél ezzel a szóval - jegyezte meg mosolyogva.
- Kellett neked mondanod - vontam vállat.
- Volt előtte egy "azt hiszem" is. És ha ennyire visszaélsz vele, akkor vissza is vonom - vigyorgott rám ravaszul.
Szúrós szemmel néztem az övébe, és próbáltam kitalálni, hogy most mégis mit kéne tennem. Annyira összezavart ezzel az egész "szeretlek" dologgal. Persze, oké, én is éreztem iránta valamit, többet, mint eddig bármelyik fiú iránt, na de hogy szeretem? Ez egy kicsit elhamarkodott dolog volt. Egy "szeretlek"-hez nem kell előbb kézfogás, csók, ölelkezés, és egyéb komolyabb dolgok?
Ő pedig pár óra után hozzám dobott egy "szeretlek"-et. Lehet, hogy ő is "szeretlek"-ribanc, mint Ted Mosby...
Ebben az esetben viszont lehet, hogy ő is úgy dobálózik a "szeretlek"-el, mint csecsemő a kéretlen étellel.
- Rendben - bólintottam. - Vedd vissza, megkaphatod.
Norbi megnémult.
- De kössünk egy alkut, jó? - vigyorogtam. - Semmi szadista dolog, csak szeretnék biztos lenni az érzelmi állapotomban, oké? - Óvatosan bólintott. - Egyszerű, semmi komoly, megszegni is az, habár... kockázatos.
- Ujuj - kezdte el nevetve rázni a fejét. - Lehet, hogy nem leszek benne.
- Csak azután ítélkezz, hogy végighallgattál. Felőlem semmisítheted a dolgot, de ne mondj semmit elhamarkodottan.
- Rendben. Halljuk.
- Szóval. - Krákognom kellett. Miért lettem ettől ilyen ideges? Zavaromban elnevettem magamat. - Mostantól csak akkor mondod, mondom, mondjuk, hogy "szeretlek", ha tényleg komolyan is gondoljuk. Ha nem csak egy numeráért, vagy szánalomért mondjuk. Ha nem csak azért, hogy szeressenek, a tudatban, hogy mi is szeretjük. Jó? Megállapodunk?
Norbi egy örökké tartó pillanatig gondolkodott.
Óvatosan felült, én pedig követtem a példáját.
Utána kinyújtotta a kezét, én pedig viszonoztam a gesztust, és megráztam.
Még nem engedtük el egymást, úgyhogy megkérdeztem: - Ígéred?
- Ígérem - bólintott. - És te? Ígéred?
- Ígérem.
- Akkor jó.
- Akkor jó.
Még fogtuk egymás kezét, és az én fejemben csak úgy pörögtek a gondolatok. Mi lenne, ha a kézfogásunkat kihasználva magához húzna, és megcsókolna? Vajon visszacsókolnék?
Na jó, ne hülyéskedjünk. Még szép, hogy vissza!
De nem történt semmi hasonló. Csak nézett rám, azokkal a nagy barna szemeivel, amik feketének látszottak a sötétségben. A szája komisz mosolyra húzódott. A karján kirajzolódtak az izmai, amik erősen voltak, mégis lágyak. Az arcát lágy borosta borította.
Ó, a fenébe!
Nem lenne szabad beleesnem.
De akkora a kísértés, mint anno Alice-nek Csodaországba. Mondjuk ő eléggé sietősen távozott onnan, szóval lehet, hogy tényleg jobban járnék, ha nem szeretnék bele.
Bárcsak ilyen könnyű lenne ezt eldönteni!
- Soha többé nem fogsz elengedni? - kérdezte Norbi. A hangja játékos volt, én meg zavaromban rögtön elrántottam a kezemet.
- De. Sajnálom. - Norbi nevetni kezdett. - Nem azért mondom. Csak nem úgy tűnt, mintha egyhamar eleresztenél - dőlt hátra a fűben.
- Hát igen... az meglehet...
Kínos csöng állt be. Nem is kínos... inkább olyan mély.
Olyasmi, amit semmi kincsért sem robbantanék szét bármiféle hanggal.
Úgyhogy csendben néztem az elterülő Norbit, aki hol a csillagokat bámulta, hol lehunyta a szemét. Minden porcikáját megszemléltem. A barna, borzas haját, a tarkójára tett kezeit, hogy kényelmesebbé tegye a földet, a kidagadó ereit, és a feszülő izmait. A szeme csillogását, az álla vonalát, a somolygó száját. A szabad nyakát, a válla ívét, az erős mellkasát, és azt is, ahogyan a pólója derék tájon egy kicsit fentebb csúszott a kelleténél. Nem tehettem róla. Nem tudtam nem nézni.
Úgyhogy abban a nyugalomban, hogy Norbinak le van hunyva a szeme, legeltettem a szememet a kidolgozott hasán. Akkora figyelemmel néztem meg minden kis vonást, mintha több száz oldalas esszét kellett volna írnom róla. Még csak nem is biztos, hogy nem tudtam volna megírni.
- Elárulod magad. - Összerezzentem Norbi hangjára. Rá kaptam a tekintetemet, és igen: éppen engem nézett, ahogyan őt csodálom.
Nevetni kezdtem. - Nem tehetek róla! Te teszed itt ki mindened.
- Talán takargatnom kéne? - vonta fel az egyik szemöldökét, és jól szórakozott a zavaromon, amiért még mindig nem igazította meg a pólóját.
- Nem. Nem azt mondom. Csak azt... hogy lehetnél... diszkrétebb.
- Te is. Nem megy neked a diszkrét megfigyelés - vigyorgott rám.
- Nem hinném, hogy lehet diszkréten megbámulni valakit - ráncoltam össze a homlokom, de közben azért mosolyogtam.
- Nem is kell. Ha már megbámulsz valakit, had tudja meg. Legalább lesz egy kis önbizalma.
- Óóhh, nem hinném, hogy a te egodnak olyan nagy szüksége volt az én megerősítésemre - vontam fel az egyik szemöldökömet, és kinyújtottam a lábamat, hogy kényelmesebb legyen a földön való ücsörgés.
- El sem tudod hinni mekkora szükségem volt már erre - villantotta fel a féloldalas mosolyát.
Legszívesebben arcon vágtam volna egy serpenyővel. Ugye az ilyesmi legális?
- Hahh, nem hinném - nevettem el magamat. Na jó, nevezzük inkább horkantásnak. - Anna szerintem elégszer közli veled, hogy mennyire nézel ki jól.
- De én azt akartam, hogy te közöld velem.
BUMM!
Igen, a szívem hatalmasat dobbant. Tudtam, tudtam, hogy szédítés, de olyan jól esett a tudat, hogy az én véleményemre várt.
- Arra várhatsz - vontam fel kihívóan a szemöldökömet. - Határozott elveim vannak afelől, hogy a fiúnak előbb kell az ilyesmit megtennie.
- Szerintem én már eléggé egyértelművé tettem, hogy milyennek látlak.
- Szerintem meg nem - vigyorogtam rá. - Lehet, hogy gyakorolnod kellene a kommunikációdat.
Norbi hirtelen lendülettel felült, és az arca már ott is volt, közvetlenül az enyém előtt. Pár centire. Azt hittem megpukkadok! - Szerintem gyönyörű vagy. Úgy ahogy vagy. És szeretnélek annyira megismerni, amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat.
Na jó, ebbe azért eléggé belepirultam.
"Annyira amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat"?
A szívem iszonyúan hevesen vert, és azt hittem, hogy ott helyben megpukkadok. Ez vajon mit jelenthet? Annyira amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat.
Annyira amennyire egy ember meg tud ismerni egy másikat.
Lehet, hogy be fogok dilizni, mert ez a mondat csak úgy kering az elmémben, és mindenhonnan visszapattan, és pattan, és pattan, ezért sosem megy ki belőle.
- Még most is, pedig majd szétdurransz - nevetett fel.
Felemelte az egyik kezét az arcomhoz, és gyengéden végigsimított az államon.
- Tényleg szeretnélek megismerni. Még akkor is, ha te veszettül harcolsz majd ellene - vigyorodott el pimaszul. Pontosan tudta, hogy nem fogok harcolni az ötlete ellene.
Pontosan tudta, hogy mennyire beleestem.
- Hazakísérlek - mondta játékosan, aztán segített felállni, ami egyébként eléggé nehéz feladat lehetett, mert teljesen kómában voltam, azt se tudtam melyik a jobb, és melyik a bal, merre van az előre, és merre a hátra.
Ő pedig előzékenyen megtanította, hogy az elől lévő kertünkből felállva határozottan előre kell menni, ha be akarok jutni a házba, és nem hátra.
Az ajtóban aztán még egyszer végigsimított az arcomon, aztán hátrált két lépést, és megvárta, amíg bezárom az ajtót. Az ablakból néztem ahogyan megfordult, és lassan elindult jobbra.
Akkor kísért haza először.